Októberi szombat. A Budafoki út elején, a Szent Gellért téren a bágyadt őszi délutánban várom a buszt. De célom most nem pusztán kijutni Budafokra a 133E-vel, hanem, ahogy a BKV táblán egy kisebb, színes brosúra is mutatja, a Pincejárattal fogom felfedezni a kisvárost a nagyvárosban, avagy egy másik hasonlattal élve, a budapesti „Grinzinget”.
Európa éppen ízlelgeti a „túlzott turizmus” (over-tourism) fogalmát. Furcsálló tekintettel olvassuk az újságban, hogy az elszabadult turizmustól egyik legjobban szenvedő város, Barcelona lakosai éppen a turisták, na meg az Airbnb ellen tüntetnek, Olaszországban pedig arról értekeznek egyesek, hogy Velencében legjobb lenne egyenesen felrobbantani a bekötőutat, s így szabni gátat az embertömegnek, amit már a város infrastruktúrája is megszenved. Dubrovnikban pedig önkormányzati rendeletben akarja a város vezetése korlátozni a városban kikötő óceánjárók számát. A jelenség persze szeretett fővárosunkban is jelen van, a „bulinegyed” éppen elég gondot és felzúdulást okoz, mint arról szintén olvashatunk az újságban.
Adja magát az ötlet, hogy felfedezésre éhes szemünket vessük szűkebb környezetünkre, hiszen nagyon klassz és környezettudatos dolog helyben turistáskodni! E kellemes elfoglaltságra pedig rengeteg lehetőség közül választhatunk Budapesten: befizethetünk a város kulisszái mögé betekintő városi sétákra, de a saját útjukat járók is bőven meríthetnek inspirációt a várossal foglalkozó különböző blogok leírásaiból, hiszen Óbudától Mátyásföldig és Csepeltől Zugligetig rengeteg érdekességet rejt ez a város. Így jártam én is a csodás Budafokkal: bár 35 éve Budapesten lakom, s nyilvánvalóan van egy érdeklődésem a város, mint olyan, továbbá Budapest, mint egy ritka értékekkel rendelkező főváros iránt, Budafok eddig valahogy kimaradt. Nincs ezen mit szépíteni. Persze, tudtam, hogy ott a Törley, meg vannak pincék is, de hogy a belvárostól fél órára, árnyas teraszokon, pincék hűvösében lehet poharazgatni, mint a régi szép időkben?
A híres budai vörös nyomában
Mielőtt azonban felszállnánk a Pincejáratra, érdemes egy kis kultúrtörténeti kutakodásba kezdeni, különösen, hogy Budapest egy kevéssé ismert arcát fedezhetjük fel a bor és a szőlőkultúra mentén, amely nem csak Budafokra korlátozódik. Az Óbudától a Tétényi-fennsíkig tartó, hivatalos nevén Buda–Sashegyi borvidék története ugyanis évszázadokig nyúlik vissza, a budai vörösbor pedig Európa-szerte ismert és keresett termék volt. Bár a 19. század végi filoxérajárvánnyal a szőlőművelésnek lényegében vége szakadt, de ha figyelmesen sétálgatunk a mára beépített budai hegyoldalakon, még ma is ráakadhatunk a szőlőművelés régi, vagy éppen új nyomaira.
A budai lankákon már a 15. században elterjedt volt a szőlőművelés, amelyet ugyan a török hódoltság visszavetett, de Evlija Cselebi török utazó az 1700-as években már több ezer budai szőlőskertet számolt össze. A szőlőtermesztés és bortermelés újraindításában egyébként a német és szerb lakosság játszott nagy szerepet, s a szerbek voltak azok, akik meghonosították a kadarkát, Buda leghíresebb fajtáját (korábban ugyanis inkább a fehérborok voltak jellemzők). A kadarka volt az alapja a híres budai óvörösnek is, amely külföldön is népszerű lett. A bor fontosságát jól mutatja, hogy a 19. század elején a budai polgárok nagy részének a bortermelés jelentette a legfőbb jövedelemforrást.
Az utolsó igazán jó szőlőtermést Budán 1882-ből jegyezték fel, utána a filoxérajárvány rövid idő alatt pontot tett a budai bor történetére, az akkoriban induló urbanizáció pedig gyorsan benépesítette az egykori szőlőskerteket. De azért nem veszett el minden!
A budai borok nyomában tett egyik legfontosabb célpont minden bizonnyal a Svábhegyen található Jókai-kert: a kertészeti munkásságára nagyon büszke Jókai pénzt és energiát nem kímélve egy igazi mintakertet hozott létre, ennek hangulatát őrzi a Jókai-kert (az író villája elpusztult), benne egy újonnan telepített szőlőültetvénnyel és az egyetlen korabeli házzal, a présházzal (amely egy emlékszobának ad otthont). Jókai gondoskodó keze ugyanis visszatért a hegyre: a telken székelő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága, a Kadarka Kör, a Hegyvidék Önkormányzat és a Présházban a Jókai emlékszobát üzemeltető Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére a híres Budai vöröst próbálják megalkotni újra Kadarka, Csóka és Kékfrankos szőlőfajtákból. A Sas-hegy eldugott utcáit járva a figyelmes szem még ma is észreveheti az egykori szőlőbirtokokat elválasztó kőfalak maradványait, míg a Gellért-hegyen utcanevek árulkodnak a jeles múltról (pl. Villányi, Somlói, Szüret, Vincellér utcák).
Budafok, Budapest Grinzingje?
A hasonlat egyelőre biztos nem áll meg a lábán, talán helyben is tiltakoznának néhányan a titulus ellen, mégis, valószínűleg sok embernek jut eszébe a bécsi hasonlat. Mint ahogy nekem is, ahogy a Pincejárat begurul Budafok girbe-gurba, Krúdyt idéző utcáiba, én meg leszállok az első állomáson, a Seybold-Garab Pincénél. Kedves, teraszos hely, hangulatos pince, és nem mellesleg profi rendezvényhelyszín. Az utcán pedig a lehullott leveleket söpri az őszi szél. S már bele is csöppenek egy hangulatos pince-vezetésbe, borkóstolóval egybekötve. Imádom! Ahogy imádná még ezt sok más ember, budapesti, belföldi és külföldi egyaránt. Minden hónap első szombatján az 1200 forintos jeggyel kora délutántól késő estig furikázhatunk a félóránként közlekedő buszokkal a helyszínek között. A kedvező ár magában foglalja a belépőjegyeket, a kulturális programokat, sőt kisebb kóstolókat is.
Buszra szükség is van, mert bár Budafok talpon maradt a filoxéra járványt követően, a városiasodás fokozódásával e városrész is nagyrészt elvesztette kedves, poharazgatós jellegét, présházas pincéit, hangulatos borozóit jórészt lebontották, így Béccsel ellentétben a helyszínek messze esnek egymástól.
Mindesetre Budafok kivette a részét a budai borvidék sikeréből: az 1800-as évek végére már több mint 300 borospince működött az egykori kőbányákban, a borászat mellett otthont adva a pezsgő- és konyakgyártásnak is.
Ebben az időszakban Budafoknak igenis volt Grinzing-hangulata, hiszen naponta több hajójárat szállította a vendégeket Budapestről Promontorba - ahogy akkoriban előszeretettel nevezték a mai városrészt -, hogy élvezzék a pincék nyújtotta örömöket.
Az 1880-as évek elején megjelenő szőlőgyökértetű (filoxéra) itt is véget vetett a bortermelésnek, de a Duna közelsége és a földtani adottságok (a kerület alatt hatalmas pincerendszer húzódik, az itt kibányászott követ ma fővárosi épületek falaiban láthatjuk viszont) a borkereskedelem országos központjává tették Budafokot. Az ország más szőlővidékein megtermelt borokat Budafokon keresztül forgalmazták, közvetítették, miközben sorra épültek a gazdag borkereskedők elegáns házai. Az itteni borászati hagyományok elismeréseként Budafok 1987-ben megkapta a „Szőlő és Bor Nemzetközi Városa” címet.
Mindezt már a Záborszky Borvárosban tudom meg, ahol a pincejáratokban skanzen-szerű Borutca került kialakításra: Magyarország tíz borvidékének jellegzetes pincehomlokzatait, borászati múzeumot, a borászathoz kapcsolódó mesterségek panoptikumát láthatjuk szakvezető segítségével. Belépve a következő helyszínre, a Várszegi pincébe úgy érzem, azért Budafokon van még esély, hogy felélesszük és újragondoljuk a fővárosra egykor oly jellemző, sok író által megénekelt, piros abroszos gasztronómiát és a kulturált borfogyasztást.
Az októberi Pincejárat a bolgár kultúra jegyében telt, így a Várszegi pincében a modern tartályok alatt a háromfős Bolgárkertész banda húzza a talpalávalót. Itt már alakul a hangulat, egyre többen lesznek, a felszolgált pincetál mellől már nem akaródzik továbbmenni. Lesz még novemberben is szombat, lesz még Pincejárat, hogy a többi helyszínt is bejárjuk! Addig élvezzük ki ezt a különleges „távol, de mégis közel” hangulatot. Aminek persze van jó pár gyerekbetegsége is, de a felfedezés öröme, legalábbis így első körben, nálam mindent visz!
