EXTRÉM TEREPEN – a kérdőre vont hegy
Ojos del Salado
2012. január–február. Az első felvonás zajlik: legkritikusabb lépésként a felföld szintjéből indulva egészen a hegy tetejéig a legmegfelelőbb helyszínekre, a legjellegzetesebb magassági szintekre – és mindenütt a felszín alá, több szintben – kell elhelyezni a folyamatosan, évekig működő hőmérsékletiadat-gyűjtőket. Nem tűnik épp bonyolultnak, ám a rendelkezésre álló idő behatárolt, az időjárás instabil, a terep nehezen járható, előzetes kutatások sem zajlottak, s mindent úgy kell beindítani, hogy az első leolvasáskor, két év múlva már több tízezernyi pontos és értékes adatot kapjunk. Mindent vagy semmit…
EXPEDÍCIÓ: értelmezésünk szerint szakmai feltárómunka, amely távoli, nehezen megközelíthető helyszínen zajlik: olyan terepen, ahol nincsenek „helyiek”, és az előrejutás, a létfenntartás és a munkavégzés külön-külön is komoly kihívás.
OJOS DEL SALADO: a Föld legmagasabb vulkánja, de az Andokban, a chilei–argentin határon magasodó 6893 m-es hegy nem elsősorban ezért különleges: domborzatát, környezetét és klímáját tekintve bolygónk egyik legextrémebb helyszíne. Hideg, szeles, száraz terep, magashegyi kősivatag. Egy szunnyadó óriástűzhányó jégsapka, gleccserek, folyók nélkül, ahol azonban a kőtörmelék a felszín alatt jégcementbe fagyott, a felszínen pedig a szél kavicsból emel dűnesorokat, 6000 méteren homok polírozza bőrünket, a sziklák között viszont 2-3 méteres, hegyes, kemény csonthótűk ezrei emelkednek…
A FÖLDGÖMB ATACAMA-EXPEDÍCIÓ: a legközelebbi településtől 250 km-re fekvő, a Puna de Atacama lakatlan fennsíkjából kiemelkedő, csak terepjáróval megközelíthető Ojos del Salado – klímaváltozást tükröző – felszín alatti jég-jelenlétét elemző vállalkozás. Hosszú távú vizsgálatsorozat, a Föld legmagasabban zajló örökfagy-monitoringja…
4200 méter
Örökfagykereső, hegyes rézrudunk fél méter mélyen beragadt a kőtörmelékbe, moccantani sem bírjuk. Pedig milyen büszkék voltunk rá, míg nem használtuk! A helyi nyersanyagvagyon szimbóluma: gyönyörű, fénylő darab, ha itthon elejtenénk, biztos nem érne földet, oly hamar egy MÉH-telepen találná magát… A chilei otthon-áruházakban viszont csokorszám árusítják a másfél méteres, 2 centi vastag, jó nehéz rudakat, nem is drágán, ám megfejthetetlen rendeltetéssel.
De nem bírjuk kihúzni, miután mélyen levertük a kősivatagba. A Tres Cruces Nemzeti Park szélén, a Negro Francisco sóstó közelében tanakodunk. A nyár második felében járunk, a felszín már erősen felengedett, de nem tudjuk pontosan, hol lehet az örök fagy határa, ezt itt még senki sem vizsgálta. És a jégcement határára a lehető legmélyebbre is akarunk műszert telepíteni! E 2010-ben kiszemelt helyszín pedig minden szempontból csábító: járművel elérhető, senki által sem bolygatott, és a vízszintes terep kőtörmeléke 1-2 méteres átmérőjű kősokszögekbe rendeződik. Ez a kőosztályozás jégjelenlétre utal, csak épp egy sivatagban furcsa látvány. Ahogy nekilátunk – ásással – a rúdszabadításnak, tisztul a kép: már 10 cm mélyen nedves és egyre finomabb szemű a törmelék. Mivel nyaranta hulló csapadékból – ami jobbára hó – ide igen kevés érkezik (és ami leesik, az is inkább elpárolog), a nedvesség fő forrása a cementjég nyári olvadása lehet. Ám e folyamatról majd akkor kapunk pontos képet, ha leolvassuk az itt beásott műszerek adatait… És fénylő rézrudunk is kijön! De ehhez komoly segítséget kapunk: az Ojos del Salado-csúcsmászást célul tűző, velünk tartó Eupolisz-túracsapat tagjai is élő daruként emelnek.
5200 méter
Fontos akklimatizációs állomás, terepjáróink magassági (működési) határa, de legfőként döbbenetes, tökéletes hegyi sivatagi helyszín. Pontosabban: száraz tundra, a szél elsöprően erős uralma alatt, ahol nem épp tankönyvi módon formálódik a környezet… Homok és kavics vesz körül. Megjelennek az első szélpolírozta, szélmarta kőtömbök. A viharos szél irányára merőlegesen felépült, 100 méternél is hoszszabb, kavicstetejű horzsakődűnéken hullámzunk.
Megérkezés után a két éve a lejtő kavicsos törmeléktakarójába mélyen betaposott, 30 méteres FÖLDGÖMB-feliratot keressük. Nyoma sincs, pedig elméletileg kiválóan konzerválódnia kellene, mivel kavicsba nyomtuk, az pedig a sivatagi maradéktakaró anyaga, hiszen „ez maradt itt” felszíni lepelként, miután a kisebb szemcséket elszállította a szél. Ám e széluralta terepen ez nem így zajlik: a lejtő újra tökéletesen sík, az 1-2 cm-es, szélmozgatta, nehéz vulkáni törmelék mindent elegyengetett, betemetve elsimított! A tábor mellett most egy patak is fut, a korábbi években azonban nyomát sem láttuk. A homokfelszínű lejtőbe vágódva egész nap horzsakődarabokat görget. Alaposan szemügyre véve magyarázat adódik megjelenésére: a homok alatt több méter vastag jég rejtőzik. A patak ebbe vágódott bele, és persze a téli hómaradványok olvadásán túl ebből is táplálkozik! Ha kissé bevörösítenénk a látványt, akár a Marson is lehetnénk! Furcsa, szélemelte alakzatok, szélmarás, masszív, mozgó törmelékborítás, jég a felszín alatt, különleges olvadásformák, átnedvesedő felületek. De mi épp Dél-Amerika szárnyaló gazdaságú, válságot nem ismerő, nyitott, elképesztően változatos országában járunk! Holdvilágos, nyári éjszakáinkon –8 C°-ot mérünk a sátorban… A műszerelhelyezés problémamentesen megy, jól akklimatizálódunk, már a legmagasabb szintekre gondolunk. Kellemes-kényelmes magashegyi munkaterápia is lehetne, de épp az előbb találtunk rá egy súlyosan hegyibeteg, földön rángatózó és levegőért kapkodó argentinra, és végül az is kiderült, hogy az egyik terepjárónk itt biztosan nem fog már beindulni…
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
