FAJKIHALÁS, embertelen sebességgel
A földtörténet korábbi szakaszaiban élt fajok döntő többsége, 99%-a napjainkra már kihalt. Ám az elmúlt 3-4 milliárd év evolúciós fejlődése kellett ahhoz is, hogy mi, emberek feltűnjünk a színen — majd pár ezer év alatt olyan változásokat okozzunk, melyek hosszú távú hatásai egyelőre még csak meg sem jósolhatók. Új fajok keletkezése és eltűnése persze szokványos földi jelenségként is értelmezhető, de a miért? és a hogyan? sok esetben alapkérdésnek számít, kiváltképp, ha e folyamatokban jócskán benne van az emberiség ”keze” is…
Kihalásról akkor beszélünk, amikor az utolsó egyed is elpusztul, megszűnik létezni. Számos esetben azonban a faj fennmaradt egyedei már korábban elveszítik szaporodási képességüket, így gyakorlatilag megszűnik a génáramlás.
A kihalási folyamatok lehetnek folytonosan zajló „alacsony szintűek” és hirtelen bekövetkező „magas szintűek”. A kipusztulások többségéért felelős „alacsony szintű” kihalási események az erőforrásokért folytatott, fajok közti versengés, a természetes szelekció eredményei. Természetesen a tömeges és nagyarányú kihalási események szerepe sem elhanyagolható, hiszen drasztikusan csökkentik az élővilág sokszínűségét, és sikeresebben alkalmazkodó fajok szétterjedése előtt nyitnak utat.
Kipusztulási rekordok
A nagyarányú kihalási események viszonylag ritkán következnek be. A földi élet folyamából ma legalább öt tömeges kihalás ismert. A pontos okok nem minden esetben ismertek, de meteorbecsapódásoknak és vulkáni tevékenységnek is vezető szerepe lehetett ezek sorában. A legismertebb a kréta– harmadidőszaki kihalás, mely 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok eltűnéséhez vezetett. A 250 millió évvel ezelőtti perm–triász kihalási esemény azonban sokkal széleskörűbb volt: becslések szerint a tengeri fajok kb. 96%-a, míg a szárazföldi gerincesek 70%-a pusztult ki ekkor.
A ma is zajló földtörténeti jelenkori kihalási esemény tömeges pusztulási folyamatnak minősül, és az emberiség elmúlt néhány tízezer évben történt elterjedésével hozható kapcsolatba. A természetes folyamatokon túlmutató klímaváltozással pedig még tovább gyorsulhat e jelenség!
Egy faj megjelenése és eltűnése között átlagosan 1–10 millió év telik el, de a nagy túlélők („élő foszszíliák”) – így az akár iskolapéldának is tekinthető bojtos úszójú hal, vagy épp a Ginkgo biloba vagy páfrányfenyő – változás nélkül vészelnek át akár több százmillió évet is. Ezt alapul véve, a ma becsült 10 millió földi fajjal számolva a fajkihalás jelenlegi „természetes” sebessége évenként 1–10 faj kihalása lenne. Ám a mai kihalási ráta százszorosa-ezerszerese is lehet az alapszintnek, így a 21. század közepére a fajoknak akár 30%-a is eltűnhet, és ez az arány a század végére 50%-ra is emelkedhet!
Írmagjuk sem maradt…
A fajok eltűnése nyilvánvalóan természetes és emberi tevékenység által kiváltott okok miatt is bekövetkezhet, ha azonban csak a mi szerepünket nézzük, a kipusztulás lehet közvetett, de direkt folyamat is.
Az elmúlt néhány száz évben a fajok gyakran egyszerűen azért pusztultak ki, mert akarva-akaratlan potyautasokat (vándorpatkányt, házi macskát, kutyát és azok elvadult utódait) juttattunk olyan sérülékeny életközösségekbe – főképp apró szigetek területeire –, melyek bennszülött fajai alulmaradtak e nem várt találkozásban.
A közvetett terhelés jellemző módja, amikor az emberi tevékenység hatására egyes fajok olyan környezeti lehetőséghez jutnak, amivel az eredetileg ott élt élőlény hátrányba kerül. Ez lehet genetikai leromlás is, ha a betolakodó fajjal hibridizáció valósul meg, de káros genetikai folyamatok zajlanak akkor is, ha az eredeti egyedszám annyira lecsökken, hogy beltenyészet alakul ki.
A direkt emberi beavatkozás – azaz az egyedek életének kioltása – viszont egyértelműen kipusztításként értelmezhető! A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) adati szerint az 1500-as év tekinthető ebben a kezdő dátumnak, s listájukon az ezt követő években eltűnt fajokat tartják nyilván kihaltként. Ez az időszak ugyanis a nagy földrajzi felfedezések indulása: a távoli tájak tervszerű, Európából induló feltárásának kezdete, és innen szá míthatjuk például a szigeti fajokra oly veszélyes
patkányok, majd később macskák megtelepedését is. Természetesen számos fajt már jóval korábban (egyeseket 8-10 000 évvel ezelőtt) „sikerült” kiirtania az embernek. Ez történhetett a patagóniai óriáslajhárral, de akár a mamutokkal is, hiszen azok még 3000 évvel ezelőtt is éltek a Jeges-óceán Wrangell-szigetén. E fajokat a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listája nem a kihalt, hanem a régen kihalt kategóriába sorolja. Ilyen például a Haast-sas is, ami valószínűleg nem sokkal csúszott le a megtisztelő kihalt státusról, ui. a faj a maorik betelepedése idején (a 11. század körül) még ismert volt, de az európaiak megjelenésekor (18. század) már nem! Valószínűleg a 15–16. század során pusztulhatott ki, ennek vélhető oka pedig, hogy zsákmányállataik, a moák a maori vadászat miatt erősen megritkultak.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
