Egy kis anatómia…

Elsődleges fegyverük erőteljes karmuk, mellyel az áldozat életét általában azonnal, sokszor már a levegőben kioltják. Kampós csőrük – döntően – már „csak” az étel előkészítésében és elfogyasztásában jut szerephez. Gyorsaságuk legendás és elengedhetetlen ahhoz, hogy a prédát a lehető legnagyobb esélylyel ejtsék el. Ehhez teljes koncentráció és precíz érzékelőszervek kellenek! Képzeljünk csak el egy vándorsólymot, amint majdnem 400 km/h sebességgel zúg zsákmánya felé!… Egy apró hiba, és a vadász akár komolyabb sérüléseket is szerezhet!

EZ A HÍM DARÁZSÖLYV szárnysérüléssel került kézre itthon, szerencsésebb fajtársai azonban ősszel nagy számban vonulnak afrikai telelőhelyeikre. Az idei év szeptemberében több mint 170 000(!) példányukat figyelték meg a grúziai Batumiban, vonulás közben

Fotó: Balázs István „Balu”

Így mind az észleléshez, mind a légi vadászat biztonságos lebonyolításához a legkiválóbb érzékszervek, főképp szem szükséges. Éleslátásuk pedig kiváló: szemük igen nagy, a koponya jelentős részét elfoglalja, így a lehető legtöbb fény jut a retinára.
De ez még korántsem minden! A ragadozó madarak szemében a legnagyobb és a legfejlettebb az úgynevezett fésű (pecten), amely a retinától a szemlencséig húzódó vékony, erősen hullámos hártya. Az üvegtesten keresztül látja el tápanyaggal és oxigénnel a szemet, ezért a retinában kevesebb ér húzódik, mint más állatoknál. Ráadásul két sárgafoltjuk (pontosabban: látógödrük) van, amely az éleslátás helye. Így retinájuk jóval nagyobb felületén kapnak éles képet. A vándorsólyom sárgafoltjában négyzetmilliméterenként 1,3 millió fotoreceptor van, míg az embernek csupán 200 000, de egy pockozó egerészölyvnek is 1 millió jut a „jóból”. És többek között e receptorok sűrűsége határozza meg a látás maximális élességét.
Így már nem meglepő, ha a sólymok egy fecskét mintegy másfél kilométerről, míg egy szitakötőt 800 méterről is képesek felismerni! Ez olyan, mintha mi 30 méteres távolságból tudnánk könyvet olvasni. Persze semmi sem lehetetlen, ha van megfelelő méretű könyv…

Ragadozók és prédáik

A KUHI csak néhány hónapja iratkozott fel a magyar madárfauna listájára. Alkalmazkodó - képességét jól példázza, hogy Spanyolországban az 1970-es évek közepén bukkant fel először mint költő faj, napjainkra azonban már több mint 500 pár él ott belőlük

Fotó: Balázs István „Balu”

Kapcsolatuk gyakran meglepően szoros, és nem kell messzire mennünk, hogy néhány kifejezetten „válogatós” ragadozófajjal találkozzunk. A darázsölyv például darazsak lárváival és azok fészkével táplálkozik. (Ám ő maga a mediterráneumban szokatlan „megbecsülésnek örvend”, mivel Máltán, Cipruson, Szicílián ínyencfalatnak számít – a ragadozók közül egyedüliként.) A hazánkban csak a tavaszi-őszi vonuláskor felbukkanó halászsas étrendjét sem kell hosszasan magyarázni. Ha pedig a távoli Közép- és Dél-Amerika szárnyas csúcsragadozója, a hárpia tápláléklistáját vesszük górcső alá, megállapíthatjuk, hogy a koronázatlan király sem mozdul akármire… Döntő részben lajhár- és majomfélékre utazik.
Persze vannak fajok – így a kerecsensólyom is –, melyek jóval szélesebb terítékkel rendelkeznek, de az „étlap vastagsága” (a kutatók felderítőmunkáján túl) a szezonálisan elérhető fajok számán is múlik. Jó példa erre akár a rétisas is, amely a nyári hónapokban nagy kedvvel fogyasztja még a mocsári teknőst is, de a táplálékszegény télen rákényszerül az északról érkező, nagy lilikcsapatok támadására.
Costa Rica Panamával határos területén, egy rizsföldön állunk lesben. A párás levegőben, teljes inkognitóban, egy vándorsólyom érkezik a gyanútlan vándorpartfutó-csapat és az azt fotózó madarász fölé. Őrült zuhanásba kezd, majd kevéssel a talaj fölött „bekapcsolja a fékezőrakétákat”, és a parti madarak közé csapódik. Rövid, panaszos sírás hallatszik, és a néhány másodpercig tartó vadászat befejeződik – a sólyom egy közeli fára viszi áldozatát…
E villámtámadás-taktika persze nem minden ragadozó madár sajátja. Sokan inkább koncentrált és biztos táplálékforrásokat keresnek fel: itt a robbanékonyságnak és észrevétlenségnek nincs kiemelkedő szerepe. Ezek lehetnek akár szeméttelepek is, melyek főképp a trópusi/szubtrópusi területeken vonzzák óriási számban a madarakat (nem csak a ragadozókat). Barna kányák, pusztai sasok, szavannasasok.

KÉT LÁBBAL A BIRKANYÁJON A seregélyt legtöbbször nagy csapatokban látjuk, s számos ragadozó madárnak — így például sólyomféléknek is — táplálékul szolgálhat

Fotó: Balázs István „Balu”

Csak néhány a rendszeres látogatók közül, de a kommunális szemétbe kerülő állatdögök barátvagy épp csuklyáskeselyűket is csábítanak – s a szárnyastollas vadászok gyakran egymással is komolyan vetélkednek, és nem csak az egzotikus helyeken: a Bodrogzugban kalandozva hatalmas szerencsével hazai üldözési jelenet tanúi lehettünk. A két szereplő, a halászsas és a rétisas erős táplálékkonkurensek, bár utóbbi nem kizárólag halakon él. A jelenetben három ivaréretlen rétisas igen nagy erővel támadt a területen épp csak átvonuló halászsasra.

A teljes cikket A Földgömb 2012/8 lapszámában olvashatja!