A Szépművészeti Múzeum egyiptológusai mellett a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Környezetegészségügyi Intézet, valamint a Szent István Egyetem kutatói vállalkoztak arra, hogy megvizsgálják a gabonamúmiák belső szerkezetét, növénytani tulajdonságait, a készítésükhöz használt talajanyag sajátosságait, s kísérleti úton felderítsék megalkotásuk lehetséges mód­szertani lépéseit. Az egymással összefüggő vizsgálatok célja olyan ismeretek megszerzése, amelyek hozzásegíthetnek e kultusszal kapcsolatos, eddig még megfejtetlen kérdések megválaszolásához.

Múmia-szükséglet

Közismert, hogy az ókori egyiptomiak mumifikálták a holttesteket, de nem csak az emberi maradványokat: számos állatmúmia (pl. krokodil, sólyom, macska, íbisz) is fennmaradt. Az emberi test mumifikálásának szokására túlvilághitükben találunk magyarázatot. Az egyiptomiak számára azért volt fontos a holttest épségben tartása, mert ez volt az egyik feltétele a halál utáni újjászületésnek. A temetkezési szertartás csúcspontján a mumifikált testet mágikus rituálék során új életre keltették, és elhelyezték az alvilágot jelképező föld alatti sírkamrában. Az ősi mítosz szerint Ozirisz isten volt az első halott, akinek a Széth isten által szétszaggatott testrészeit hitvese, Ízisz összegyűjtötte, a sakálfejű Anubisz segítségével mumifikálta, és gyolcsokba tekerte. Az így újjászülető Ozirisz lett az alvilág ura, akit az egyiptomi panteonban a túlvilág és a halottak isteneként ismertek. Feleségével, Ízisszel és fiával, Hórusszal a héliopoliszi isteni kilencség tagjaiként az ókori Egyiptom legfontosabb isteni triászát (isteni család) alkották.

A talaj-gabonaszem elegyet textíl- és papíruszcsíkok rétegei veszik körül, majd a szarkofág keresztmetszete látható. A felső és alsó felvételeken jól kivehető, hogy csapolási technikával rögzítették a szarkofág fedelét. Ha jobban szemügyre vesszük a szarkofágot, látható, hogy az erősen hullámos évgyűrűk nem törnek meg a fedél és az alj határán, tehát ez a kép is egyértelművé teszi számunkra, hogy a két részt egyazon fadarabból faragták ki

Felvétel: Balázs György

Talajból és gabonából „gyúrva”

„A Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye két gabonamúmiával rendelkezik, közülük az egyik aranyozott ezüstmaszkja jelenleg is restaurálás alatt áll – ismerteti a hazai »ga­bo­na­­múmia-helyzetet« Liptay Éva, a gyűjtemény vezetője. – A gabonamúmiáknak mindössze elnevezésükben van közük az ókori Egyiptomból fennmaradt mumifikált emberi és állati testekhez. A világ különböző egyiptomi gyűjteményeiben őrzött gabonamúmiák ugyanis nem emberi vagy állati testeket, hanem talajból és gabonaszemekből álló keveréket tartalmaznak, amelyet Ozirisz isten fekvő múmiájához hasonló alakúra formáztak meg, innen a tárgytípus modern elnevezése is. A gabonamúmiák előállításáról csak kevés írott és képi adat van, ám némelyik szöveges forrás tételes (bár igen nehezen értelmezhető) leírásokat is tartalmaz a készítési rituálékról.
A gabonamúmia-rítusokban az isten halál utáni újjászületése kulcsfontosságú, hiszen ennek okán hozták összefüggésbe alakját a természet körforgásával, különösképpen pedig a növényzet évenkénti megújulásával és a Nílus áradásával. A gabonamúmia készítése, a gabonaszemek kicsíráztatása, és a szimbolikus isteni testből sarjadó, új élet tehát egyfelől Ozirisz újjászületésének jelképe, másfelől a következő évi gabonaterméssel, tehát az ország jólétével kapcsolatos szertartás volt.”

Gabonamúmiák: amiről a korabeli szövegek mesélnek

Emily Teeter amerikai egyiptológus a denderai templom tetőkápolnájában olvasható leírás alapján így következtetett a gabonamúmia-készítés egyes mozzanataira: „A gabonát először beáztatták a szent tóból merített vízbe. Ezután a szemeket kirostált homokba keverhették, és az így elkészített alapanyagot a textilanyaggal kibélelt, két félből álló öntőmintába helyezték, majd egy nádárnyékoló alatt tárolták, és napi rendszerességgel öntözték. A kilenc napig tartó eljárás után – amely alatt az árpaszemek kicsíráztak – az öntőformákból kivett, immáron finom gyökérkezdeményekkel átszőtt és egyben maradó feleket összefordították, majd papi­rusz­csíkokkal egymáshoz rögzítették őket. Az így elkészített »élő« szobrocskát a Napra tették, hogy a Teremtő Napisten élettel töltse el az isteni képmást. Másnap a szobrot a többi isteni képmás társaságában a szent tavon tett hajóutat követően a templomban helyeztek el, és az ezt követő napon textilbe – kátránnyal vagy állati eredetű enyvvel átitatott textilcsíkokba – csavarták. A méhviaszból vagy aranyozott ezüstből készített halotti maszk felhelyezése után Szokariszt ábrázoló szarkofágba helyezték a gabonamúmiát. Valószínű, hogy a rítus végét a múmia rituális eltemetése jelentette, de ismertek sírokból származó leletek is, amelyek alapján feltételezhetően e tárgyakat sírmellékletként is felhasználták.”

Egy gabonamúmia „levetkőztetése”­: A modern komputertomográfia (CT) képalkotó módszereivel lépésről lépésre haladhatunk egy ismeretlen tárgy belsejébe. A CT-felvétel alapján készített 3D-s rekonstrukció bal szélső felvételein a múmiát összetartó anyag felszíni tulajdonságai láthatóak, amely – jobbra haladva – fokozatosan eltűnik, és végül a belső, talajanyaggal, valamint a szerves gabonamaradványokkal tarkított belső struktúra látványa tárul elénk

Fotómontázs: Pető Ákos, 3D rekonstrukció: Balázs György

Határidős termék

„Joggal nevezhetjük őket igazi műalkotásoknak! – mutat rá a gabonamúmia-készítéshez szükséges összetett ismeretekre Kenéz Árpád archaeobotanikus. – A régészeti lelőhelyeken előkerülő nö­­vény­tani anyag tudományos feldolgozásával foglalkozó szakember felelős a laboratóriumi kö­rül­mények között végzett árpacsíráztatási kísérletekért, amelyekkel a gabonamúmia-készítés egyik kulcsfontosságú lépésének részleteire kívánnak fényt deríteni. A megfelelő előáztatás, a gabona-talaj arányának pontos betartása és a csírázáshoz szükséges környezeti feltételek biztosítása mellett úgy tervezhették és valósíthatták meg a rítust megelőző lépéseket, hogy az árpaszemek a »bűvös« kilencedik napra (vagy a rituálé által meghatározott időpontra) éppen a megfelelő állapotban legyenek. Feltételezhetjük, hogy ennek egyik oka az lehetett, hogy ha túlcsíráznak a szemek, vagy nem megfelelő a kelési arány, akkor a rítus veszít szakralitásából, hiszen a földet, talajt áttörő gabonacsíra testesítette meg magát az újjáéledést. Kevés, vagy rosszul csírázó mag, tehát a vizuális élmény hiányában, valamint a megfelelő körülmények biztosításának ismerete nélkül ez a vallási szertartás aligha valósulhatott volna meg évről évre! – emeli ki. – A kísérletek eddigi tanulsága, hogy a gabonamúmia elkészítésének folyamatát igen pontosan kell rekonstruálni, hiszen apró eltérések is befolyásolhatják a csíráztatás sikerességét.” „Ugyanakkor az egykori helyi klimatikus viszonyok (például a korabeli, egyiptomi novemberi időjárás, a szélhatás, a nádból készített árnyékoló kialakítása stb.) nem ismertek pontosan, így a folyamat rekonstruálása csak akkor lehetséges, ha sikerül a kilencedik napra elérnünk olyan csírázási állapotot, amelyet a gabonamúmiák belsejében tapasztaltunk” – mutat rá a számos módszertani probléma egyikére Lakatos Boglárka, a kísérleteket végző laboratórium munkatársa.

A teljes cikket A Földgömb 2013. októberi lapszámában olvashatja!