Lesz-e még szőlő?
Bernecebaráti
A Börzsöny hazánk egyetlen hegysége, melynek lankái híján vannak szőlőültetvényeknek. ”Szégyenszemre” még a keleti végén megbúvó Szendehely kevéske tükéje is a Mátrai Borvidéket gazdagítja. Jobban szemügyre véve a térséget, azért akad néhány fürt, amiről szemezgethetünk…
„A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi azt magának.”
Kodály Zoltán
Bernecebaráti főutcáján elektromos tricikli suhan. Nyergében nyílt tekintetű, idős, vidám asszony, Balyog „Pálinkás” Magda ül, mindenki Magdus nénije. A pincék felől kérdezem, ő meg a házába invitál, majd fényképeket vesz elő, és mesélni kezd: „Régen az emberek az Alföldre jártak aratni; elmentek tavasszal asszonyostul, megjöttek ősszel. Édesapám első kaszás is volt, tarlógazda a Róth-féle birtokon. Én tizenegy évesen szedtem a markot huszonkét pár arató között – vérző tenyérrel is. Elmúltak azok az idők, ma már a nyolcvannegyediket taposom. Hosszú és sokszor keserves utat jártam be életemben, de nem panaszkodom, minden szépséget megtaláltam benne. A szüreti bálon úgy táncoltam, húrok voltak a lábamban. Szép volt a mi életünk.”
Vad Bernece, szelíd Baráti
Bernece és Baráti, a két ősi palóc község neve szlovák eredetű: a fiútestvér vagy szerzetes jelentésű brat szó Bratka, Baraath, Barathi és Baraathy változatokon keresztül „szelídült” Barátivá, de a Bernece is megélt pár változatot (Berneche, Bernecze, Berzencze, Nernyhe, Berencze), mielőtt mai alakját felöltötte. A szláv eredet ellenére az 1526 előtti jobbágynevek azt mutatják, hogy lakosságuk magyar volt. A két község hivatalosan csak 1928-ban egyesült, ám évszázadok óta teljesen egybeépült, a templom, a pap mindig közös volt. Hiába berneceiek, barátiak, alvégiek meg fölvégiek – ahogy a falubeliek osztályozták magukat –, a dombtetőn, ahol a templom magasodik, a megkülönböztetésnek nyoma veszett. Helyébe a mindenki számára elfogadható erkölcsi mérték s az évszázados hagyomány lépett…Tóth Imre, az Ipoly menti palóc szótár, a Palóctrilógia és a Boldog palócok unokái című könyvek szerzője írja, hogy egy régi rege szerint a bernecei őslakosság közé drégelyvári törökök is letelepedtek, akiknek nem akaródzott kivonulni a legyőzött seregekkel. Állítólag tőlük ered a bernecei ember harciassága. A kevésbé temperamentumos barátiak pedig a honfoglalás kori szlávokkal keveredtek. Az ikerfaluban bőven akadtak hírességek is. Itt van rögtön a község „saját” betyárja, Sisa Pista, becsületes nevén Benkó István. Az 1910-ben elhunyt utolsó nógrádi betyárra ma tanösvény is emlékezik, amely stílszerűen a Betyár-kúttól indulva egészen Nagyorosziig vezet. Sisa Pista élettörténetében nem csekély szerepet játszott a bor. Amikor először börtönbe került, hamar megszökött, mert a részeg őr nyitva felejtette a cellája ajtaját. A betyár később bandát szervezett, és olyannyira elvadult, hogy egyszer – ittasan – juhászkésével lefejezte az őt gyerekkorában megkínzó pandúr őrmestert. Mindössze húsz év börtönbüntetést szabtak ki rá, amiből végül eggyel több lett, mert a feljegyzések szerint a börtönben is „veszélyes, dacos és engedetlen” maradt.
Egész másként tűnt ki a tömegből Szokolyi Alajos, aki bernecei lévén nem volt sem anyagi javak, sem temperamentum híján: az első újkori olimpián a 100 méteres síkfutásban bronzérmet nyert. Az ő kezdeményezésére alakult meg a rá következő évben – 1897-ben – a Magyar Atlétikai Szövetség. A két, olyannyira különböző ember élete végül összefonódott: Sisa Pistát szabadulása után Szokolyi alkalmazta, hozzásegítve az egykori bűnözőt a társadalomba való beilleszkedéshez.
A szőlő nyomában
A szőlőművelést a Zsigmond uralkodása idején betelepített szász bányászok és az ő leszármazottaik honosították meg a környéken, amely egykor nevezetes volt szőlő- és borkultúrájáról. Mindebből mára nem sok maradt. A gyönyörű fekvésű Ipolydamásd feletti hegyoldal nevei közül több is a szőlőre utal, de igazából Letkéstől kezdve szaporodnak a „bűnjelek”, ahol jó néhány régi pincére bukkanhatunk. Bár eredeti funkciójukat rég elvesztették, a falu öregjei közül azért páran még hallottak az egykor híres letkési vörösről. Ipolytölgyesen is találunk présházakat, Nagybörzsönyben pedig nem is keveset: Ercsey Dániel (szerzőnk és a BORIGO bormagazin szemlésze) több mint kettőszázat számlált meg itt belőlük. Perőcsényben és Kemencén is vannak pincesorok, sőt az utóbbit a Food & Wine szubjektív gasztronómiai körkép úgy írja le, mint jó levegőjű, szép, csendes, derűs vidéket az Ipoly völgyében, a Börzsöny északnyugati lábánál, sok zöld lombbal, erdőkkel, barátságos népekkel és jó ételekkel. Az, hogy mindez „jókedvre derítő borral, szőlőheggyel, pincékkel” társul, persze már enyhe túlzás, a tájékozatlan olvasó könnyen Badacsonyba vagy Tokaj-Hegyaljára képzelheti magát. Már inkább emlékeztet a szőlőre és a borászatra Bernecebaráti, szőlőtáblák azonban a kis háztáji parcellákat nem számítva itt sincsenek, bár azok sem nagyon látszanak ki a tájat uraló málna-, ribizli- és egresültetvények közül. Pedig egykor szőlők borították a hegyek kötényét, és helyben érlelt bor is volt itt. Rossz pedig már azért sem lehetett a hegy leve, mert a feljegyzések szerint még Selmecbányán is keresett volt e nedű, s a török idők adóösszeírásai is szőlőtermelésről vallanak.
„Nem sok név maradt meg, meghalt a hagyomány. A hegyek ugyan megvannak, de dzsungellé változtak. Még inkább Barátiban vannak szőlők. Azoknak a szőllejét Mária-szobor őrizte, talán azért. A Kutya-hegyeken, a Vörös-hegyen sok szép szőlő volt. A Maros-hegy, a Maros-oldal oldalán, meg a Maros-tetén [tetején] is. Úgy mondták, a Marusok. Zengett a dal, a kiáltás, az egyik hegyről a másikra és vissza. Szépek voltak a szüretek. Barátiban még ma is van régi kishordó meg nagyhordó. Egyek voltunk, eltérő szokásokkal. Bernecén is voltak jó gazdák, de Baráti gazdagabb volt.”
A teljes cikket A Földgömb 2013. októberi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek