Az állatok az erdő sűrűjében lelnek éjjeli menedéket, ám napkeltekor ők is ébrednek, aztán a rövid nappalokon fáradhatatlanul kutatják az őszről megmaradt erdei élelmet. Remélem, szélcsendben nagyobb szerencsével találkoznak majd útjaink, és nemcsak lábaik nyomát követhetem a hóban! A téli erdőlakó-figyelés különleges tevékenység: tőlünk is nagy energiabefektetést és figyelmet követel, rá kell készülni, és alkalmazkodóképességünket is próbára teszi. De így érzékeljük majd igazán, hogy a fagyba dermedt, téli táj korántsem halott...­­

Erdei utakon

A hótakarónak köszönhetően csendes, lassú léptekkel jutok még beljebb. A napfény oszlatta, reggeli ködben egyre mélyebbre lehet belátni a fák közé. Sokkal messzebbre, mint nyáron. A zajongó holló, a csipkebokor ágain ugráló cinege és a virtuóz csuszka állandó kísérőim – hasonlóképp a hangos szajkóhoz és a fakopáncshoz. Titokban persze az erdő királyát várom, a gímszarvast, amely ilyenkor csapatokba verődve mozog, gyakran időszakos békességet kötve a vaddisznóval, mellyel egymás mellett megférve táplálkozik a vadetetőkön és a lehullott makkból egyaránt. A vaddisznókondák viszont családi alapon csoportosulnak. Néha morcosan dörmögnek, nyekeregnek, mikor szagot fognak vagy csak egymással acsarkodnak. A muflon viszont egyáltalán nem örül a havas viszonyoknak, bár felbukkanása üdítő látvány. Itt nem tud elmenekülni a hó elől, mint például korzikai származási helyén – rövid lábai a sziklás bokorerdőkben jól működnek, de a hóból alig emelik ki a hasát e nem őshonos fajunknak. A felfázás garantált…

A tél kemény próbatétel a Dél-Európából betelepített muflonoknak. Ilyenkor a völgyekbe, a bokros erdőszélekre húzódnak a könnyebben elérhető táplálék reményében. A két, negyedik éves muflonkos mögött egy jerke figyel

Fotó: Morvai Szilárd

E nagyvadak – ragadozókkal szembeni – túlélését rendkívül fejlett szaglószervek segítik. A csapatban mozgók esetében egyetlen állat riadalma az egész sereget magával ragadja, és búcsút inthetünk a tisztáson, vadföldön addig békésen táplálkozó vadak megfigyelésének. Ha azonban megfontoljuk lépteinket, és kellő óvatossággal, lassan közeledünk, akkor e mohával díszített, ágas-bogas, ám most átlátható erdő és élővilága még közelebbinek érződik majd. Még több időnk és lehetőségünk lesz megfigyelni szépségeit, még jobban megismerhetjük hangjait és a kopárnak tűnő vidék meglepően gazdag, téli színeit!

Tengelic – vagy töklincz. Az udvari etető egyik legszínpompásabb madara: az etetőre beállított távcsővel erről bárki saját szemével is meggyőződhet

Fotó: Morvai Szilárd

A téli erdő minden érzékszervünkre hat: az elszáradt faágak, bármikor dőlni képes törzsek vadregényes hátteret adnak, ujjaink és orrunk vége bizsereg a hidegtől, érezzük a korhadó aljnövényzet és az erdei vad ürülékének szagkeverékét, ropog vagy csak csendesen süpped lábunk alatt a hó, ágvégek villódznak, és gyors fejforgatással lépkedő szarvasbikák tűnnek elő a fák takarásából.

Udvari kalandok

Már évek óta kedvenc téli sportom a madáretetés. Háztartásban is fellelhető fahulladékokból, természetes alapanyagokból könnyedén készíthetünk odúkat és madáretetőket is. Piacokról és zöldségesektől akár ingyen is beszerezhetünk kisebb-nagyobb gyümölcsösládákat, melyek faanyaga kiválóan alkalmas ilyen felhasználásra. Ráadásul, amint a tulaj meghallja, hogy madáretető készül belőlük, szinte biztosan nyomban ad is ajándékba pár fonnyadtabb almát és esetleg egy megpuhult sütőtököt. Ezeket kertünk éhes látogatói szépen újrahasznosíthatják majd – hasonlóan például a kukacos dióhoz. A ládákban gyakran használt ipari tűzőgép kapcsait távolítsuk el, és a fennmaradó tiszta faanyagot kisméretű szögek segítségével a madaraknak megfelelő formában állítsuk össze! A kirakott, fedett tetejű etetőkön szinte azonnal megjelennek, ám az elhelyezésnél ügyeljünk, hogy az érkező és távozó madarak ne ütközzenek a ház üvegfelületeinek, és lehetőleg a macska se tudja megfogni őket!

Papfülemüle. Népi nevét jellegzetes sapkájáról kapta a barátposzáta. Hosszú távú, vonuló madár, de ha télre is marad, az etetőn rendszerint az almát fogyasztja. Az ágakra felszúrt puhább, fagyott gyümölcsöket vékony csőrével könnyedén kicsipegeti

Fotó: Morvai Szilárd

Az etetőre bejáró, többségükben védett madarak érdekében rendkívül fontos az etetés szabályainak betartása. Ezután már nincs más dolgunk, mint gyönyörködni az etetőre érkező, meglepően fajgazdag madársereg mozgásában! A kiadósabb hóeséskor óriási élmény megpillantani az első meggyvágót, csízt vagy a ritkán nálunk telelő barátposzátát. De a gyakoribb fajok jelenléte is felettébb szórakoztató: a szürke, téli napokon különleges élmény a nyüzsgő csoportosulás megfigyelése.

Vasorrú pinty, vagyis meggyvágó. Békésen megfér kisebb testű rokonaival az őszről maradt napraforgótányéron. Csőre olyan nagy és erős, hogy akár a meggymagot is összeroppantja!

Fotó: Morvai Szilárd

A bejáratott etetőre rendszerint a városba behúzódó ragadozó madaraink is megérkeznek. Megtörténik, hogy a karvaly napi rendszerességgel vadászik az etető környékén.
Az etetőlátogatók nagy fajgazdagságának fontos pillére a változatos táplálékkínálat: ha ezt biztosítjuk, a fakopáncsfélék, apró énekesek, varjúfélék, nagyobb termetű rigók és a rájuk vadászó ragadozók mind-mind szemünk láttára élik majd hétköznapjaikat. Megfigyelésük meglepően szórakoztató családi elfoglaltság és közösségi szórakozás is lehet, hiszen például az etetőn megjelenő madarak fajmeghatározása az interneten egészen hamar, legtöbbször még fotók nélkül is lehetséges.

A teljes cikket A Földgömb 2014. decemberi lapszámában olvashatja!