Valószínűleg célnál vagyunk, bár fogalmunk sincs, pontosan hol lehetünk. Mit tehetnénk? Ordítunk mi is – és egyszer csak jön a válasz: „Kusti, nyeee! Kusti, káááne!” Tehát megérkeztünk. Néhány perc múlva már az esztenában terjengő, fojtó füstben szárogatjuk átázott felszerelésünket. Velünk együtt megjött a tél is a havasokba…

Vonulás. A szeptember színesre festi a Hagymás-hegység legelőit, és hajnalban már köd üli meg a völgyeket

Fotó: Kerekes István

Reggel a nehéz felhőkből csak lassan bontakoznak a szomszédos Fekete-Hagymás fehér mészkősziklái: már fagyosak a hajnalok. Bár ez még csak a közelgő tél első támadása volt, de figyelmeztet: lassan itt az idő, hogy a havasokról ember, állat levonuljon a védelmet nyújtó falu házai közé. Közeleg Szent Mihály napja (szeptember 29.), a gazdasági év őszi fordulója. Bár a csillagászati ősz már szeptember 23-án beköszönt, de a népi kalendárium ezt néhány nappal még elodázza. Ez a pogány ünnepkör, „jeles nap” öröklődött át – keresztény-szakrális tartalommal feltöltve. A középkor egyik legfontosabb „parancsolt ünnepe” volt, mely során a katolikus egyház papjai kötelezően hirdették az oltár mellől Szent Mihály arkangyal jelenését.

Sárdagasztás. A fenyves irtásrétjén álló hegyi szállás környékén csak a fás szárú, valamint a mérgező, ehetetlen növények élik túl a legeltetést.

Fotó: Klein Dávid

Az ünnepkör napjainkra sem vesztette el a mezőgazdaság és az időjárás racionalitásában rejlő jelentőségét, mely a természet mindenhatóságára figyelmeztet. Főleg a pásztorok ünnepe volt ez, hiszen a hűvösödő idő következtében egyre gyakrabban és tartósabban lepi el a hó a legelőket, mind soványabb takarmányt adva a jószágnak, és félő, hogyha a havasokon egyszer csak beáll a tél, többé már nem lehet lehajtani az állatokat. No meg kezdődik az éves „szabadság”, elszámolnak a gazdákkal, és éves fizetségükkel a zsebükben, vagy maguk mögött (hiszen a gazdák gyakran jószággal és terménnyel fizettek a pásztornak a rájuk bízott állatok után) elindulhatnak hazafelé, családjukhoz. A számadás mindig nagy ünnep volt, s nemcsak a pásztoroknak, hanem a gazdáknak, no meg a falu népének is, a friss főzet kortyolgatása közben ünnepelték a gyarapodó jószágot – vagy siratták a veszteségeket.

Háromkút: a világ végén

Kívülről szemlélve, a Hagymás-hegység keleti oldalán fekvő Háromkút részben csángó települése még ma is hajdani archaikus életét éli – pedig a környező világ alaposan átalakulóban van.
A háromkúti csángók a 19. század közepén kezdtek el felhúzódni ide Gyimesből. Eleinte csak nyári szállásnak használták, majd egyre többen télire is fennmaradoztak, míg 1921-ben 30 család – többségében gyimesközéplokiak – földterületeket vásárolt, és fokozatosan kialakult a falu mai képe: a Kis-Békás nyugati oldalát az újonnan betelepülő magyarok, míg a keletit azok az őslakos magyar és részben román családok lakják, akik lassan már két évszázada a Három-kút karsztforrásának vizét isszák. Ma a falu már hosszan nyújtózik a Kis-Békás-patak két oldalán, mely az aszfaltozatlan, patakkővel és sárral borított utcákból minden tavasszal hatalmas darabokat harap ki. Hogy miért nincs aszfaltút még ma sem? Mert az „ezeréves határ” közelében fekvő falu ma is határhelyzetben van: bár közigazgatásilag a romániai (értsd: a Kárpátok keleti, moldvai oldala), békási Damukhoz, azaz Neamt megyéhez tartozik, addig a helyiek a Hargita megyei Gyimesközéplokra adóznak, de ügyeiket intézni leginkább Gyergyószentmiklósra járnak. A rossz nyelvek szerint Neamt és Hargita megye eddig még nem tudott dűlőre jutni, hogy ki is kezelje a zömében uniós forrásokat az útépítésre. És így járt a két éve leégett iskola is: ha nem lettek volna adományok, a gyerekek talán még ma sem járhatnának ide. Mindeközben pedig a szomszédos kis román falu, a hegyek közé szorított Hosszúrez szűk völgyében egy hatalmas stadion épült, melyen román trikolórt és uniós zászlókat lenget a szél.
A falu felett magasodó Nagy-Hagymás legelőin azonban közvetlenül nem érezni az unió fuvallatát. Látszólag úgy folyik itt az élet, mintha megállt volna az idő: az esztenákból füst száll a kolompzúgástól hangos, végtelen fenyvesek fölé.

Arcra írt sorsok. A havasi élet ma is igen kemény, mit sem változott az elmúlt évszázadok alatt

Fotó: Kerekes István

De a legelők már nem a helyiekéi: eladták vagy elcserélték más földterületre, ma esztenáik tövében az állatok más földjén legelik a füvet. Annak a néhány esztenának, ami még megmaradt, eddig még nem kellett bérleti díjat fizetni, a tulajdonos kegyes velük. Pedig ha tudnák, hogy a nagy üzlet nem az eladott marha vagy sajt, hanem a földalapú támogatás, melyet a tulajdonos vesz fel gondozott legelői után!…
És itt a sajt, az esztenák egyik legfontosabb terméke! Jelentősége abban állt, hogy a megtermelt tejet nem lehetett frissen leszállítani a havasokról a piacra, így azt valahogyan tartós késztermékké kellett feldolgozni. Ez adta a sajt gazdasági jelentőségét: ezt már szikkasztás és füstölés után jó áron lehetett értékesíteni a környező területeken. Jó tíz éve a környező városok piacai még tele voltak helyi termékekkel, válogatni lehetett a sajtok, tejfölök, túrók között. Ám ma az új élelmiszer-ipari előírások már nem teszik lehetővé, hogy a szabványnak nem megfelelő eljárással készült, feldolgozott és szállított sajtokat a havasok pásztora csak úgy értékesíthesse.
Ám a hegyi ember elég furmányos. Mindig is gazdálkodott, a rozs- és a pityókaföldek kenyeret adtak, a jószág húst, tejet és gyapjút, az erdő fát épületnek, tüzelőnek, koporsónak, a hegyek pedig szabadságot és menedéket, ha jött a tatár, a finánc vagy a muszka, vagy a párt. Ennek köszönhetően itt nem volt „kollektív” (termelőszövetkezet), mindenki a maga ura maradhatott. Az 56-os magyarországi „revulúció” után a beszolgáltatást is megszüntette a román állam, és konzerválódott a régi világ: a jószág legelt, a fű nőtt, és infláció ide vagy oda, lejre sem volt szükség, hiszen az árut el lehetett cserélni az alsó vidéken a románokkal „máléra”, azaz kukoricára – ami itt, a hegyek hűvös ölelésében nem terem meg. És szerencsére ez jelenti az esztena-gazdálkodás túlélését napjainkban is: a cserekereskedelem működik.
A keserű tapasztalatok következtében azonban az itteniek nem nagyon bíznak az unióban: persze jön támogatás, lehetne modernizálni az esztenákat és a gazdaságokat, csak hát ehhez önerő is kellene, a pályázatot is meg kell írni, és a környezetükben több példa is mutatja, hány kisgazdálkodó eladósodott, mert nem bírta az önerőt törleszteni, képtelen volt produkálni a pénzügyi tervben előirányzott növekedést, túl gyors volt számára a tempó…
Inkább a lassú gyarapodás, de még inkább a lassú és biztos elmúlás.

A teljes cikket A Földgömb 2014. májusi lapszámában olvashatja!