Van negyede a tibetiektől kezdve a koreaiakon át egészen a burmaiakig – itt mindenki otthon van. Szingapúr azonban nemcsak egy kozmopolita metropolisz az Egyenlítőtől alig 2°-ra északra, hanem parkjait, merész függőkertjeit szemlélve egy igazi zöld város is.

Szingapúr idén augusztusban ünnepelte függetlenségének 49. évfordulóját. A díszbe öltöztetett, sokszínű, gazdag világváros látszólag fittyet hány a fél évszázados egypárti uralomra. Pedig Hongkonggal ellentétben korántsem a demokrácia fellegvára, ám egy ilyen gazdag kereskedőváros esetében ugyan ki törődik ezzel?! A városállam olyannyira kozmopolita, hogy se nem igazán brit, se nem maláj, se nem kínai, se nem indiai település, hanem mindenből egy csipetnyi. Ebben az aprócska olvasztótégelyben mindenki bevándorló, de igazi szingapúri – és az egyetlen közös nyelv az angol.

Óceánok és birodalmak találkozásában

Az Indiai- és a Csendes-óceánt elválasztó Malaka-szorosban fekvő sziget, Szingapúr stratégiai jelentőségét hamar felismerték a britek, amikor 1819-ben kereskedőtelepként megalapították „az oroszlán városát”, mintegy ellensúlyozandó az akkori Holland Batávia, a mai Jakarta szerepét. A holland–brit viszálykodásnak végül e térség 1824-es felosztása vetett véget, ami a későbbi holland gyarmat, Indonézia és a brit gyarmat, Malajzia – benne Szingapúr – létrejöttét eredményezte. Szingapúr szerepe tovább növekedett, amikor 1867-ben – India mellett – önálló koronagyarmati státuszt kapott.

Egy pakisztáni textilkereskedő. büszkén mutatja, hogy járt már a boltjában magyar. Egy jó kereskedő számon tartja a kuncsaftjait. Fotó: Karácsonyi Dávid

Fotó: Karácsonyi Dávid

Amikor a britek megérkeztek, a szigetet még nagyjából ezer maláj halász lakta. A bevándorlás hatására a népességszám robbanásszerűen nőtt, és hamar túlsúlyba kerültek a beáramló kínai kereskedők, akik mindmáig a legnagyobb etnikai csoportot képviselik. Az 1860-as évekre a sziget lakossága elérte a 80 ezer főt, melynek fele kínai volt, de rengetegen (főként tamilok) érkeztek Indiából is.

Az igazi fellendülést a kaucsuk hozza

Szingapúr botanikus kertjében sikerült felnevelni azt a 22 kaucsukfát, amely az 1876-ban az őshazából, Brazíliából kicsempészett 70 ezer kaucsukfamagból megmaradt, illetve kicsírázott. Ez a 22 fa alapozta meg egész Malajzia felfutó kaucsuktermelését, és a századfordulóra a brazíliai Manaus helyett Szingapúrt tette a világ gumikereskedelmi központjává.
A fellendülést csak az 1942–45 közötti japán megszállás szakította meg. A britek a csendes-óceáni hadszíntéren itt szenvedték el a legnagyobb megaláztatást: a japánok nem a tengeren, hanem csellel a Maláj-félszigeten át támadták meg a szárazföld felől védtelen várost. A brit hadifoglyokat embertelen körülmények között terelték északra a burmai vasút építésére, amelyből a legendás film, a Híd a Kwai-folyón is készült.

Szingapúr hatalmas konténerkikötője a világ legnagyobb logisztikai csomópontja is egyben, ahol az Ázsiából – elsősorban Kínából – Európába tartó áruk nagy része áthalad.

Fotó: iStockfoto

A háború után az angolok visszatértek, de hamarosan kínai kötődésű, maoista gerillacsapatokkal találták szembe magukat. Egy évvel Malajzia britektől való függetlenségének kikiáltása után, 1963-ban Szingapúr is csatlakozott az új Maláj Államszövetséghez, mivel így látták biztosítottnak a kínai befolyás ellensúlyozását. Ám e házasság rövid éle-
tűnek bizonyult, és az etnikai villongásoktól szenvedő városállam végül 1965-ben vált függetlenné.
Szingapúr is azon városok közé tartozik Ázsia keleti felén, ahol az utcákon lépten-nyomon találkozunk a 20. század történelmével. A gyarmati időket idéző Riverside közelében az I. és II. világháborús brit emlékmű mellett például ma már helye van a japánok által támogatott Szabad India Hadseregének is...
Chinatown, Little India, Arab Street…
Ma Szingapúr lakosságának háromnegyede kínai, bő tizede maláj, és kevesebb mint 10%-ot ér el az indiaiak (tamilok) aránya. Mindezt tarkítja még számos kisebb csoport jelenléte is: élnek itt pakisztániak, arabok, törökök, mongolok, burmai­ak, tibetiek, vietnamiak, mind-mind elkülönülve, egy-egy negyedben vagy utcában, esetleg csupán egy háztömbnyi területen: jellegzetes üzleteiket, éttermeiket, templomaikat, öltözékeiket szemlélve nem tévedhetünk nagyot az azonosításban. És Szingapúr utcáin sétálva hol az az érzésem, hogy Kínában, hol az, hogy Indiában járok, hol pedig jellegzetes

A futurisztikus óriásfák már-már Köbüki otthonát idézik a Mézga családból. Fotó: Karácsonyi Dávid

Fotó: Karácsonyi Dávid

„Szukarnó-kalapot” viselő indonézek vagy malájok jönnek szembe. A következő sarkon viszont már egy pakisztáni kereskedővel beszélgetek, aki még Budapesten is járt.
Szingapúr utcáin Ázsia összes íze megkóstolható ­– a csapatival mártogatandó narancssárgás indiai és a csirkével tálalt thai zöldes színű currytól a különféle kínai gőzgombócokon át egészen az indonéz nasi gorenig, azaz a csípős-fűszeres indonéz pirított rizsig. A sült, rántott húsokat általában a jellegzetes szambalszósszal tálalják a rizs mellé, amit apró zöld narancs levéből, chilipaprikából és paradicsomból törnek össze frissen egy jellegzetes mozsárszerűségben. A szambal mind a thai, mind az indonéz konyha jellegzetes íze. Elterjedt az indonéz szaté is, ami pálcikákra húzott, apró húsdarabkákat jelent, melyeket
faszénen sütnek meg. A kínai pálcika mellett jellemzően előkerül az – Indonéziára és Indiára is jellemző – jobb kézzel evés. A thaiok és a malájok inkább a villát és kanalat használják, mégpedig úgy, hogy az ételt a villával tolják óvatosan a kanálra, amiről aztán belapátolják a falatot a szájukba. A legtöbb helyen vagy banánlevélre, vagy az azt felváltó modernebb zsírpapírra szervírozzák az ételeket.

A teljes cikket A Földgömb 2014. októberi lapszámában olvashatja!