Látvány, íz, élmény
A Rioni folyó partján épült Kutaisi repterén a fapadosrepülés forradalmának új utasfalkái landolnak már egy ideje
Mi tagadás, mi is felbuzdulunk a remek jegyárakon és a tényen, hogy az országot magyarként vízummentesen látogathatjuk. Már a reptéren érezhető, hogy barátságos, befogadó helyen járunk. (A szomszédos főváros, Baku viszonyaihoz képest mindenképp.) A levegő másként rezeg, a tekintetek vidámabbak, a fű zöldebb és még az éj is világosabbnak tetszik
A bizalmatlanság is elillant – ennek első jeleként kaució nélkül vesszük át leharcolt, ám olcsón bérelt terepjárónkat. Hamar kiderül, hogy a négykerék-meghajtás itt nem a fényűzésről szól, a grúz utakon minden képességét igénybe vesszük a valaha csúcstechnológiát képviselő járműnek. A csepergő esőben persze igen jól jönne egy gumikalucsni is, s kapva a baráti árakon, a piacon be is szerzünk egy párral: 1400 Ft-nyi larikért kínálják. Mielőtt nekiveselkednénk, hogy az Enguri folyó mentén mélyen a hegyek közé furakodjunk, próbálunk némi ihletet meríteni a főtér mozaikkal kirakott aranyszarvasos-zergés szökőkútjából.
A Kaukázus őrtornyai
A navigáció úttalan utakra terel: néhol úgy tűnik, hogy pár méter előnyért kell letérnünk az aszfaltról a szűkös erdei ösvényre, de legyen, ha a jó öreg Pajero is úgy akarja. A Kaukázusban járunk, valahol 1000 méter fölött a hegyek ridegek, magasak és sok van belőlük. Az út a hosszan felduzzasztott folyó völgyében halad, sokkal lassabban, mint a térkép alapján gondolnánk, így az elhatalmasodó éhségünk egy út menti büfébe irányít.
Az asszonyság alig kelt kenyértésztaszerű masszából gyúr nekünk lapos, kerek lepényeket, és azt kétféle töltelékkel készíti el. A hacsapuriba joghurt-juhtúró-sajt keverék, a khinkaliba marhahús-hagyma elegye kerül. A gondosan behajtogatott szélű lepényeket aztán fatüzű vaskályha sütőjében félkészre süti, majd a kikapkodott lepénykéket vajjal keni meg, és a sparhelt lapján pirosra süti mindkét oldalukat.Az étkezőhelyiség ajtaja nincs bezárva, cudar hideg van, s mivel az asszony látszólag nem hajlik rá, hogy a konyha kiáradó hőjét élvezve a kis asztalkánál húzzuk meg magunkat, marad a lepény melege – és a telt, férfias ízvilág.
Késő este van, mire Mestiába érünk. A völgy ősi hadi út, melyet sok száz éves, 10-15 méter magas őrtornyok szegélyeznek. A városközpontot néhány posztszovjet közösségi épület csúfítja, de a völgyet szegélyező, behavazott erdő, a hólepte bokrok – melyek mintha a fák közül kiszaladó bárányok lennének –, na és az őrtornyok erdeje fenséges látványt nyújtanak. A négyzetes, kőből épült, 4-5 emeletes építmények mindegyike egy-egy családi ház része, a legalsó szinten birkaóllal, azután egymás felett kis, lőrésekkel ellátott szobácskákkal, melyekhez feljutni szűk réseken át, faágakból eszkábált létrákon lehet. Ha bátrak vagyunk, a tornyok fazsindely-tetejére kimerészkedve szemügyre vehetjük az utcákon békésen csatangoló szarvasmarhákat is.
Mestia afféle skanzen, épületei az elmúlt pár évben kaptak új külsőt: több kávézó is nyílt, a környéken tudatos idegenforgalmi fejlesztés folyik. Talán nem véletlenül: a város határából kitűnő rálátás nyílik a Kaukázus Matterhornjának is nevezett Ushba impozáns ikercsúcsaira, melyek maguk is természet adta őrtoronyként magasodnak a környék fölé.
Isten bárányai
Légvonalban mindössze 200 km Stepantsminda – ide készülünk – , de közvetlen út sajnos nem létezik, zord hegyláncok parancsolnak megálljt. Megtesszük hát körbe az utat, nem rohanunk, Grúziában nem is érdemes. Már csak azért is megéri a kitérő, mert így érintjük Gorit, Sztálin szülővárosát. (Sem neki, sem a jelenlegi vezetőknek nem tapasztaljuk semminemű kultuszát az országban, és ez az azeri, betegesnek tűnő Alijev-kultusz után valódi felüdülés.)
Stepantsminda („Szentistván”) meglehetősen kicsi városka, inkább falu az orosz határnál, névadója egy Sztyepán nevű ortodox szerzetes volt. A települést hatalmas hegycsúcsok koszorúzzák, legvadabb, legszebb arcát mutatja itt a Kaukázus. A szikrázó napsütésben is fogcsikorgató mínuszok röpködnek 1740 méterrel a tenger szintje felett.
A gergeti Szentháromság-templom két tornya apró ceruzahegyek módjára bújik ki, magasan fent a hegyoldalban. Az oda vezető 400 méter emelkedőt 2 óra alatt küzdjük le a szerpentinen. Felérve felemelő élmény (és látvány), hogy a völgy és a legmagasabb csúcsok közti szintkülönbség egyharmadát legyőztük. És szemben ott a Kazbek óriási piramisa! Mindig van valami természetesen megnyugtató érzés abban, amikor az ember felér egy magaslatra. Nem véletlen, hogy szent hely létesült itt.
Az épület 600 éves mészkőfalai között a szovjet időkben nem volt élet, de a rendszerváltás óta újra a grúz ortodox és apostoli szentegyház részeként szolgál. Huszonéves, szakállas szerzetes fogadja a látogatókat a puritán, csupán néhány régi ikonnal díszített falak közt. A barát, miközben fával eteti a vaskályhát, rendkívül kedvesen és némi félénkséggel a hangjában beszél. Hét éve él idefenn, és élete végéig maradni akar. A templomot övező kőterasz pereméről a mélybe, majd a szemközti hatalmas ormokra tekintve és feljebb, a hegygerincet pásztázva egy pillanatra még magamat is el tudom itt képzelni.
A lefelé vezető úton egy nem mindennapi temetőbe teszünk kitérőt: fejkövek, szobrok és fotórealisztikus síremlékek – az egyik egy 11 éves kisfiúé, aki 1974 óta nyugszik itt. Üvegből készült pavilonjában sírkő, mellette asztalka, rajta iskolatáska, üdítőital, friss hacsapuri és kakaós sütemény. Több, mint megható, hogy valaki 30 éve feljár ide, hogy gondoskodjon egy gyermekről…
A teljes cikket A Földgömb 2015. áprilisi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek