1815 júniusában ugyanis rendkívül szokatlan eseményeket jegyeztek fel a Kárpát-medencében: hatalmas esőzések, jégzivatarok, forgószelek pusztítottak – súlyos károkat okozva a termésben. A folyókon árvizek zúdultak le. Minderre talán máskor is volt példa, most azonban az istencsapása nem akart szűnni! Az ősz és tél szintén keservesre sikeredett, s akkor még nem tudták, hogy a java csak ezután jön, és 1816 utóbb ”nyár nélküli évként” kerül majd a történelem lapjaira… Hogyan zajlott le, és miért érte térségünket is e távoli vulkánkitörés hatása, mely az emberiség írásos történelmének legnagyobbja volt?

Indonézia Földünk vulkanikus térségei közül az egyik legaktívabb. Ha az ember néhány hetet ott tölt, szinte biztos, hogy szem-, vagy a helyi médiában fültanúja lesz egy éppen zajló vulkánkitörésnek. Noha az ország három legnagyobb szigete: Borneó, Szumátra, Sulawesi (Celebesz) közül csak Szumátra hordoz aktív vulkánokat, a tőle keletre húzódó, a sorban negyedik Jáva és a még kisebb méretű szigetek (Bali, Lombok, Sumbawa, Flores, Timor stb.) már valamennyien aktív tűzhányók sokaságát fűzik fel. Indonéziában összesen több mint 120 működő vulkánt tartanak számon.

Vulkánokat fűtő lemeztalálkozás

A vulkánok e páratlan láncolata kőzetlemez-alábukáshoz kapcsolódik: az indoausztráliai-lemez bukik észak felé, az eurázsiai-lemez alá. A szigetsor felépítése igen változatos. Míg Szumátra előterében ez az alábukás nagy mennyiségű – főként India felől, a Gangesz és a Brahmaputra folyók hordalékából származó – üledéktömeget nyír le és torlaszol nem-vulkanikus szigetlánccá, addig Jáva vagy Bali előtt a tenger jelentősen mélyebb, így járulékos szigetek sem képződtek. Az alábukás vonalától mintegy 30–50 km-re húzódik viszont az az aktív vulkánsor, amelynek a Tamborát hordozó Sumbawa sziget is tagja.

Emberi maradványok „Kelet Pompejijében”, Tambora faluban. Az ásatások a vulkán csúcsától 25 km-re lévő faluban 2004-ben kezdődtek meg a neves vulkanológus, Haraldur Sigurdsson vezetésével. A tömegkatasztrófában 10-20 ezer ember veszíthette életét

Fotó: Rik Stoetman

A Tambora, ez az egykor 4000 m körüli, ma viszont csak 2800 m-es tűzhányó nem tartozik a leggyakrabban működő vulkánok közé. Ám akárcsak embertársaink esetében is – aki sokat locsog-fecseg, annak a szavára keveset adunk, aki viszont ritkán szól, az általában „nagyot” –, ha néhanapján megrázza magát, akkor azt elemi erővel teszi.
Így történt 1815-ben is, amikor a vulkán több mint 1000 év szunnyadás és néhány év ébredezés után, április 5-én hatalmas, vagy
30 kilométer magasba csapó robbanással lépett működésbe. Az ún. pliniusi kitörési felhőből messze szóródott a horzsakő, a hamu, ami a pár tízezres lélekszámú sziget településeit már ekkor vastagon belephette.

Végzetes kitörés indul

A kitörés csak ráerősített a már évek óta tartó indonéziai zűrzavarra. A szigetlakók által „megszokott” holland uralmat ugyanis – jóllehet rövid időre – angol fennhatóság váltotta fel, és mindennaposak voltak az összecsapások. A Jáva szigeti Batáviában székelő angol kormányzó, a humán és természettudományos érdeklődéssel egyaránt bíró Thomas Raffles később így számolt be az első kitörések észleléséről: „Az első robbanások április 5-én hallatszottak, úgy negyedóránként. (…) A zaj hallatán szinte mindenki azt hitte, távoli ágyúdörgés, s ezért katonai osztagok is elindultak abban a hiszemben, hogy megtámadták a szomszédos helyőrséget. A part mentén két kikötőből is hajók futottak ki, hogy segítséget nyújtsanak a megtámadottnak vélt hajóknak.”
A sumbawai helyszínre küldött különítmény azonban csak április 10-e után érkezett meg, amikorra ott már mindennemű segítség amúgy is késő lett vona. Ugyanis néhány nap látszólag lecsendesedett aktivitás után, április 10-én az esti órákban megrázta magát a vulkán, és irtózatos méretű kitörésre került sor. Ezúttal 43 kilométer magasba csapott fel a pliniusi felhő, sok óra hosszat tartó, hatalmas tömegű hamu- és horzsakőszórással; ráadásul a felhő egyre kevésbé bírta el saját súlyát, szélein össze-összeroskadt, és ilyenkor hamuval terhelt, magas hőmérsékletű izzófelhők zúdultak le minden irányba. Míg a hamuszórás „csak” betemette a szigetet – akár többméteres vastagságban –, addig a forró gázok minden élőlényt pillanatok alatt elpusztítottak, megégettek. A kitörési felhőből pedig még 500 kilométer távolságban is 20 centi vastag hamu halmozódott fel.

Robbanások, izzófelhők, cunami

Hogyan örökítette meg mindezt Raffles? Az általa kiküldött hadnagy, bizonyos Owen Philipps egy túlélő szemtanút szólaltatott meg, a sumbawai Sanggir település – csodával határos módon megmenekült – rádzsáját: „Körülbelül este 7 óra felé három, jól megkülönböztethető tűzoszlop tört fel Tomboro hegycsúcsa közelében, és miután külön-külön is jó magasra emelkedtek, tetejük kavargó összevisszaságban összeforrt a levegőben. (…) Este 9 és 10 között hamu kezdett hullani, majd röviddel ezután erős forgószél támadt, mely Sangir falujában majdnem minden házat elsöpört. (…) Gyökerestül tépte ki a legnagyobb fákat is, és feldobta őket a levegőbe, emberekkel, lovakkal, szarvasmarhákkal és minden mással együtt, ami útjába került. (…) A forgószél körülbelül egy órán át tartott. Addig, amíg másnap délelőtt el nem ült, a robbanásokat nem lehetett hallani, azután viszont 11-én estig szünet nélkül folytatódtak. Később erejük csökkent, de július 15-éig nem szűntek meg teljesen.” Philipps leírásából azt is tudjuk, hogy: „A tenger tizenkét lábnyit [azaz vagy 4 métert] megemelkedett, teljesen elpusztította Sangir rizsföldjeit, elsodorta a házakat és minden mást, amit csak elért.”

A kaldera belseje. A Tambora meglepően egyenletes peremű, hatalmas méretű vulkáni üstjének fenekét gáz­szivárgás, kisebb tószemek, hordalékkúpok tagolják

Fotó: Ralf Gertisser

A fenti beszámolók jól egybevágnak a kitörésből lerakódott, a vulkán lábánál általában néhány, de helyenként akár 10-20 méter vastag rétegsor vulkanológiai elemzésével, amelyekre igazán csak az 1980-as években került sor. A rekordméretű, a VEI-skálán (robbanásossági index) 7-est elért kitörés nyomán – amelyhez az elmúlt tízezer évben csak az Égei-tengerben fekvő Santorinié mérhető – mintegy 100-150 köbkilométer tufaanyag terült szét. A hatalmas, a sztratoszférába emelkedő „tűzoszlop” a pliniusi felhő volt, a „szélvész” java az izzófelhők lezúdulását, a megemelkedő tenger pedig a cunamit jelentette, amely a távolabbi partvidékeken is végigsöpört. A robbanásos kitörés tetőpontján a vulkáni hegy beszakadt, ez hozta létre a mai tátongó, több mint 1000 m mély és 6 km átmérőjű kalderát.