Írásunk középpontjában nem a csernobili baleset 30. évfordulója alkalmából unalomig ismételt halálos sugárzás, sőt nem is a biztonságos atomenergia felmagasztalása áll!
Masevo a kiürített Zónában fekvő, kis poleszjei falu. Ukrán régészek és néprajzkutatók már három évtizede küzdenek e korántsem veszélytelen környezetben azért, hogy az a gazdag kulturális örökség, aminek 1986-ban Csernobil pecsételte meg a sorsát, legalább tárgyi emlékeiben fennmaradhasson az utókor számára.
Egy régiót az ottani társadalmi csoportok élete, térbeli mozgása, gazdasági tevékenysége, az emberek helyhez fűződő viszonya tölt meg tartalommal. Régió tehát nincs helyi társadalom, azaz emberek nélkül.
A Poleszje is egy régió Ukrajnán belül: a településeken emberek élnek, akik az azokat összekötő, a teret behálózó utakon munkába járnak a nagyobb városokba, amelyek a földrajzi tér kitüntetett csomópontjai, központi helyei.
Tradíció és sokszínűség a szovjethatalom árnyékában
A Poleszje sokáig tradicionális régió maradt, ahol a közösségek évszázadok óta viszonylag elszigetelten éltek. A modernizáció csak lassan szivárgott be a nehezen járható, mocsaras-erdős vidékre. A periferikus helyzet a szovjet homogenizációt is hátráltatta. Az 1980-as években a térség még mindig hagyományos életvitelét élte, páratlan kulturális örökséget felhalmozva.
Őrizték az utókor számára az életmódjukat, szokásaikat és persze a falusi épített környezetet. A sajátos polesuk tájszólás idővel önálló nyelvjárássá vált, sőt egyes csoportok, mint az óhitű pravoszlávok vagy a haszidi zsidók is itt leltek menedékre. A II. világháború alatt az erdők és mocsarak rejteke ideális terepet nyújtott a kibontakozó partizánmozgalmak számára is, akik hol a német – és többek között a magyar – betolakodók, hol pedig egymás, vagy épp a szovjeturalom ellen harcoltak. Vaskezű központi hatalom sosem tudott megerősödni e vidéken.
A szelíd, kanyargó folyók mentén a halászat, az erdőgazdálkodás, a gombák és erdei gyümölcsök gyűjtése jelentette a legfőbb megélhetést. Masevo is az egyik kicsi, alig pár száz lelkes zsákfalu a Poleszjében a Pripjaty-folyó mentén, közel a belarusz–ukrán határhoz. Főutcáján jellegzetes faházak sorjáznak, van iskolája, a szomszédos Kraszne pedig több száz éves fatemplommal büszkélkedhet, ami még a nagy világégést is túlélte…
A modern kor megérkezik
Masevótól alig pár kilométerre, a Pripjaty-folyó túlpartján hatalmas változás kezdődött az 1970-es években: a szovjet ipar- és regionális politika eredményeként a várva várt modern kor végre megérkezett a Poleszje elmaradott vidékére is. A majd’ 30 ezer lakosú szocialista újváros, Pripjaty hatalmas panelházai egymás után emelkedtek az erdők fölé. A városba új lakók érkeztek: magasan képzett, városi műszaki értelmiségiek, akik élesen elütöttek a környék őslakos, kevéssé iskolázott, tradicionális életet folytató, ukrán ajkú lakóitól. A szocialista újváros mellett Szovjet-Ukrajna villamosenergia-igényének tizedét adó, az akkori tervek szerinti legnagyobb villamosenergetikai-központját álmodták meg korszerű RBMK-1000-es reaktorblokkokkal, a szovjet csúcstechnológia büszkeségeivel!
Aztán a modern álomból percek alatt posztmodern rémálom lett. Ma Masevo halott település. Idén nyáron immár három évtizede. Lakóit 1986 májusában telepítették ki.
30 évvel később…
Tarkovszkij Sztalkere után akár repülő kalocsninak is nevezhető Kurgán-buszunkkal kihalt vidéken zötykölődünk a nyári melegben egy elhagyatott kereszteződés felé: jobbra Csernobil 3 km, balra Pripjaty 17 km. A Zónában járunk! Úti célunk – a sok turistával ellentétben – nem a csernobili atomerőmű, hanem a folyó túlpartján fekvő aprócska zsákfalu, Masevo. A buszban ukrán néprajzkutatók csoportja, Rosztyiszlav Omeliasko igazgató vezetésével. Mellettük japán kollégák Szapporóból, illetve az elmaradhatatlan fegyveres milicista, aki a magyarázat szerint nemcsak az elszabadult vadkantól óvna minket fegyverével.
A Zóna korántsem csak elszaporodott vadállatok, visszatelepült, idős őslakosok, azaz szamoszjolik, illetve az itt dolgozó munkások terepe, hanem a szökött fegyencek kedvelt búvóhelye is. Ezért aztán este 8 után a teljes Zónára érvényes a komendantszki csasz, azaz a kijárási tilalom: éjszaka senki sem közlekedhet az utakon. Persze mi megtettük, hisz errefelé minden csupán kapcsolatok kérdése.
A legújabb idők szele
Csernobil, ahol a szállásunk van, ma egy takaros kisváros. Itt él a legtöbb visszatelepülő, itt laknak a Zóna munkásai, van több boltja – ahol csernobilos szuveníreket is kapni –, buszállomása, orvosi rendelője és rendőrőrse is. Egy dolog hiányzik csupán, ami amúgy Ukrajna-szerte oly megszokott látvány: nincs szemét az utcákon, az erdőszéleken, hisz a Zónába nemcsak a szovjet modernitás, de a kelet-európai vadkapitalizmus sem tudta igazán betenni a lábát. Meg is jegyzi az egyik ukrán néprajzkutató, hogy ő azért szeret a Zónában dolgozni, mert a falvak mellett nincsenek elszórt nejlonhalmok, műanyag palackok – nincs már, aki szétdobálja ezeket. A politika új szelei azonban Csernobilba is betörtek. A régi zsinagóga tetején – ami a szovjet időkben az izraelita hitélet híján kultúrházként működött – még ott virít a kopott vörös csillag, ám az oldalán már hatalmas graffiti hirdeti a Majdan 2014. februári szlogenjét: Szlava, Ukraini! Azaz: dicsőség Ukrajnának!
Tapintható az izgatottság Omeliasko igazgató csapatában is a napi politika, az ukrán-orosz konfliktus hatására: az egyik fiatal régész büszkén vállalt kozák, „nacionalista punk” frizurájával ül mellettem. Kollégája – egy ukrajnai orosz egyenesen Luhanszkból – pedig egész úton Masevo felé bizonygatja, hogy ő márpedig egy orosz banderovista...
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
