Az első pigmeus-híradások már 4 ezer évesek: Egyiptomba szállították őket, hogy II. Pepi fáraót tánccal és énekléssel szórakoztassák – és a tánc és zene napjainkban is központi eleme a gazdag pigmeus kultúrának. Az erdő gyermekeiként is emlegetett pigmeusközösségeket számosan kutatták, rituáléikat, tradicionális életmódjukat alaposan feltárták. A sok évezredes közép-afrikai erdei lét után azonban soha nem látott méretű veszélyforrások tűntek fel. Az intenzív esőerdőirtások, az urbanizáció, az időről időre fellángoló, modern fegyverekkel vívott, tömegeket megmozgató harcok sodrásában mára már csak elvétve lehet hagyományos életvitelt folytató pigmeuscsoportokat találni.

Erdei kultúra

A pigmeuscsaládok egykor úgynevezett monguluban, levelekből és ágakból készített kunyhóban laktak, s alapvetően erdei vadászatból tartották fenn magukat. A vadászat persze ma is létezik, és – az élelmiszerszerzés mellett – mindmáig fontos célja a közösségen belüli hierarchia és presztízs kialakítása is. A vadászeszközök tradicionális nyilakból, kötélcsapdákból, mérgezett dárdákból és botokból állnak. Az erdő mély ismerete viszont nemcsak élelmet, de gyógyszereket is adott a közösség tagjainak: a gyógynövényismeret az évezredes túlélés alapvető eleme volt.

A pigmeusok folyamatosan az élelem után vándorolnak az erdőkben, a nomád-félnomád törzsek ritkán maradnak egy hétnél hosszabb ideig egyazon helyen. Igazán hosszú felfedező- utakra az esős évszakban indulnak, hogy mangó és olajban gazdag magvak után kutassanak.

A nő felelős a kunyhó elkészítéséért, a szálláshely környékén folyó patak felduzzasztásáért, valamint a vándorlás alatt a családi értékek és javak cipeléséért. A férfiak fő feladata a család védelme és a vadászat. A házasságkötés is a vadászathoz és az esőerdőhöz kapcsolódik. Ez jórészt a vadászidényben történik, amikor a férfiak zsákmányukkal be tudják bizonyítani rátermettségüket.

Alighanem az olasz társadalomkutató Mauro Campagnoli volt az egyetlen fehér ember, akit egy pigmeusközösség tagjául fogadott. Betekinthetett így a legzártabb ceremóniákba is, melyekből a férfivá avatás a legsajátosabb. Az esőerdő mélyén egy kunyhóban, egy héten át zajló rituálé során a fiatalok számos veszélyes szertartáson esnek át, melyek többsége tánccal és zenével kísért. Szemtől szemben találkoznak az Erdő Szellemével, aki megöli őket, és mint felnőtt férfiakat hozza vissza az élők sorába – felvértezve az ifjakat különleges erőkkel.

Erdőlakók voltak – A dél-ugandai Bwindi Impenetrable Nemzeti Park mellett, a parkból kiszorított, ma már kőházakban élő pigmeusok mutatják meg, hogy pár évtizede milyenek voltak a hagyományos lakhelyeik

Fotó: Lantai-Csont Gergely

Kihívások

A pigmeusközösségeket a múltban is gyakorta érte hátrányos megkülönböztetés. A környező bantu törzsek és a gyarmatosítók is alsóbbrendűekként tekintettek rájuk. A belgák a 19. század végén–20. század elején pigmeusokat vittek és zártak európai állatkertekbe, ahol az érdeklődő közönség megtekinthette „példányaikat” és tevékenységüket. De még az 1907-es, Egyesült Államokban rendezett világkiállításon is hasonlóan mutatták be őket.

Ma is jellemzően alulfizetettek, termékeikért irreálisan alacsony árat adnak, kizárják őket az állampolgárságból – így az oktatási és egészségügyi rendszerből is. Az erdőterület-zsugorodás miatti élettérvesztés mellett a közép-afrikai országok politikai labilitása is súlyos nyomás, s a jogok nélkül maradt pigmeusok számára csak a továbbállás lehetősége és az állami letelepítési programok adottak.

A jövő ezüsthátúja – Fiatal gorilla mászik a fűben népes családja mellett az ugandai Bwindi Nemzeti Parkban. A turizmusnak köszönhetően a gorillamegőrzési programok jelentősen hozzájárulnak a faj túléléséhez. Ennek árát azonban a pigmeusközösségek fizetik meg – kitelepítve a megmaradt erdőkből

Fotó: Lantai-Csont Gergely

Boszorkányság – A pigmeusok összetett hiedelemvilágát – melynek központjában az erdő és annak szelleme áll – hivatott megidézni e boszorkány, felvéve azt az öltözetet, melyet ősei korábban még rendszeresen viseltek

Fotó: Lantai-Csont Gergely