A busójárás a sokácok hagyományos mohácsi farsangolása, melynek eredetéről több legenda és mese szól. Az egyik szerint a Mohácsi-sziget mocsaras-nádas részén bujkálók egy csapata ijesztő maszkokban és viseletben űzte ki annak idején a várost megszálló törököket. A hatnapos rendezvény vasárnapján, a szigetet elhagyva egy csapat busó ladikon és bödönhajókon evezi át a Dunát. Ez a Poklade (átváltozás) egyik fontos eseménye
Az elmúlt néhány évben részt vettem minden busójáráson, és a busócsoportok tagjaival közösen töltött idő – nem beszélve az elfogyasztott borról és pálinkáról – sok ismeretséget, barátságot alapozott meg. Ennek köszönhetem, hogy első fotósként kísérhettem el a busókat a szigetre, majd onnan csónakba ülve a tetőző Dunán keresztül a révbe; ez az a hely, ahol ilyenkor turisták és helyiek ezrei várják az átkelő busókat. És természetesen a hazai média apraja-nagyja is jelen van, hiszen a felvonulás, a koporsóégetés és a máglya mellett a busók átkelése az egyik leglátványosabb és legvarázslatosabb esemény a Pokladén.
Bemelegítés
A Dunán való átkelés hagyományát a ma már mintegy ötven tagot számláló „Dunai átkelés” nevű busócsoport őrzi – 1990 óta minden évben felelevenítik ezt a szokást. Eleinte csak három csónakkal keresztezték a folyót, később többen is csatlakoztak hozzájuk. Céljuk kezdetektől az volt, hogy a legenda és a hagyomány előtt valódi átkeléssel tisztelegjenek.
Alapvetés, hogy eszközeiket maguk készítik el, így nemcsak az álarcok, de a kereplő, a kürt és a bödönhajó is saját munka. Utóbbit első vezetőjük, Sas Tibor maszkfaragó maga vájta ki egyetlen, hatalmas fatörzsből. Az átkelésre minden évben meghívnak egy-egy vendéget más busócsoportokból, hogy ők is átélhessék a csodát.
A menetrend viszonylag feszes, a társaság mégis ugyanolyan felszabadult és jó kedélyű, mint a busójárás többi napján. Bár hivatalosan nem vagyok a csoport tagja – és mohácsi sem –, mégis fel kell öltenem a hagyományos öltözetet: „parasztgatyát”, bocskor híján meg bakancsot. Árpitól kapok egy busóbundát, amit derekamon a szokásos „marhakötéllel” kötnek meg, aztán erre még egy óriási kolomp is kerül.
Busómaszkot nem veszek fel: a hagyomány szerint azt csak mohácsiak viselhetik, és ami szintén nem elhanyagolandó, elég nehézkessé tenné egy fotós munkáját; ha valaki próbált már fel busómaszkot, tudja, hogy azon keresztül nem sokat látni a külvilágból… Ezért aztán arcomra kevés korom, fejemre pedig fekete parasztkalap kerül: kész az álca. Így már az összképet sem rontom, ami fontos, hiszen mostantól egy hajóban evezünk.
A déli komppal megyünk át a „szigetbe”, a hangulat pedig útközben csak fokozódik – minden rendes busó tarisznyájában lapul egy üveg pálinka vagy bor. Az ugyancsak vékony és sebtében elfogyasztott reggeli után gyorsan „utolérem őket”. Megállás nélkül szól az elmaradhatatlan sokác népzene, melyet egyre gyakrabban szakít meg a kereplők rikácsolása.
A szigeten még meg kell tennünk pár kilométert a csónakokig. A part menti tisztáson hamarosan óriási máglyát gyújtanak, a pálinka, a fűszeres forralt bor és a jókedv pedig kiapadhatatlannak tűnik. Mindenki leül kicsit, lazít, eszik-iszik, és felkészül az átkelésre.
Veszélyes átkelés
Kisvártatva befut a vízi rendőrség pár embere, a csoport vezetőjével és néhány oszlopos tagjával régi ismerősként köszöntik egymást. A rendőrök biztosítják az eseményt, felhívják a figyelmünket, hogy a Duna tetőzik, és tele van veszélyes áramlattal; elmondják, hogy merre érdemes evezni, milyen manőverekkel. Az átkelés ideje alatt szünetel a Dunán a hajóforgalom. A csónakokban úgy osztják szét az embereket, hogy mindenhol legyen legalább egy tapasztalt evezős.
Tényleg igaz, amit az évek során oly sokszor hallottam: amikor az ember beöltözik, kicsit (olykor teljesen) átlényegül. Kétségtelenül más lelkiállapot, és van benne valami misztikus. Indulás előtt készítek pár csoportképet a maszkosokról. A hagyomány fontos része – és ezt a legtöbben komolyan is veszik –, hogy egy busó nem mutatkozik nyilvánosan a maszkja nélkül, nem fedi fel kilétét. Az okok a múltban keresendők: egyrészt ilyenkor az ember eggyé válik a busóval, másrészt régen a busójáráskor – az álca rejtekét kihasználva – sokan vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeikért. De az „alakoskodás” – ahogy a beöltözést hívják – a játékra és az incselkedésre is jó alkalom volt, ehhez is kapóra jöhetett a színpompás inkognitó.
Beülünk a csónakokba, és elindulunk. Bármennyire is készültem erre, azzal nem számoltam, hogy az imbolygó ladikban ekkora kihívás lesz a fényképezés. Próbálom a lehető legkevesebb mozgás és forgolódás mellett tenni a dolgomat. A vízi rendőrök útmutatása szerint haladunk szép sorban, egy-egy csónak így is elsodródik, de végül mindegyik szerencsésen átér a révbe. Harmincan-harmincöten kelünk át, a többiek a parton várnak minket.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek