Azután a fotókra pillantva felkiált: „Na de mi ez? Hiszen láttam, hogy elmentek a felhők!”

A felvételt Szémár Ferenc készítette a Galya-tetőről 2016. december 23-án Sony A99v fényképezőgéppel és 24 mm-es objektívvel, 2 perces záridővel, csillagokat követő állvánnyal

Szémár Ferenc

A légkörünk 80–300 km magasságban igen ritkás gázokból áll, s azt talán sokan hallották már, hogy e zóna a sarki fény keletkezésének helyszíne. Van azonban egy jóval kevésbé ismert, szabad szemmel csak igen ritkán látható jelenség is: a légkörfény. Megjelenésében halvány felhősávokra hasonlít, megpillantva leginkább fátyolfelhőnek vélhetjük. Ám az alacsonyabb légrétegek pára- vagy jégkristályfelhőitől eltérően ez esetben nem szóródik rajtuk a csillagok fénye, ez adhat támpontot a megkülönböztetésre.

A légkörfény kialakulását a Nap extrém ultraibolya-tartományú sugárzásának köszönhetjük, e sugárzás csak a légkör felső rétegeibe ér el, és ott elnyelődik, azonban eközben gerjeszti a magaslégköri gázok atomjait, molekuláit. Ha elég erős a sugárzás, akkor sok gázrészecskét tud gerjesztett állapotba hozni, ezek pedig a ritkás elhelyezkedésük ellenére is összeütköznek egymással, az ütközéskor lejátszódó kémiai reakciók alatt fotont bocsátanak ki, vagyis fénylenek. És pont a gázmolekulák ritka elhelyezkedése ad lehetőséget arra, hogy éjszaka megfigyelhessük a légkörfényt! Hiszen a napsugárzás nappal éri a légkört, ekkor gerjesztődnek a gázok, azonban csak kevés molekula találkozik egy másikkal, így napszállta utánra is marad elég felettünk, amely felfénylik majd az éjjeli égen.