Ha egy itthoni beszélgetésben szóba kerül a „Feneketlen-tó”, akkor sokan bizonyára a budapesti, XI. kerületi tóra gondolnak. A névhez ugyanakkor sokkal jobban passzolna a Bajkál, melynek első mélységvizsgálatakor, a 18. században még nem tudták megmérni az alját, tehát tényleg feneketlennek tűnt! Később aztán be is bizonyosodott, hogy egyenesen a Föld legmélyebb tava (1637 m), de felszínének kiterjedésével is igen előkelő helyet foglal el a tavak ranglistáján (7.) nem beszélve óriási vízmennyiségéről, mely bolygónk édesvízkészletének ötödét adja. Nem túlzás a legek vizének nevezni, mint ahogy régi kínai neve: Po Haj – „északi tenger” is helytálló, legalábbis abban a tekintetben, hogy felülete nagyobb, mint a Márvány-tengeré (vagy éppenséggel Belgiumé!), benne pedig kevéssel több víz hullámzik, mint a Balti-tengerben! A Bajkál-tó különlegességét ugyanakkor nemcsak méretei, hanem a világtól való elzártsága (Moszkvától több mint 5000 kilométerre keletre, Pekingtől 1200 kilométerre északnyugatra) is adja, ami sajátos misztikumot kölcsönöz számára
A tavak kapcsán gyakran felmerül, hogy geológiai időskálán mérve csak pillanatnyi képződmények, „rendszerhibák” a szárazföldön, hiszen az óceánokkal és a tengerek többségével összevetve mélységük elenyésző, így pl. a folyók pár „geológiai pillanat” alatt feltöltik a hordalékukkal. De mi a helyzet egy olyan tóval, melynek mélysége egyes tengerekét is megszégyeníti?
Az árok alján...
A Bajkál-tó medencéje ugyanis egy szárazföldi árokban – ún. riftben – található, ennek köszönhető a szokatlanul nagy mélysége. Itt alakult ki a Földön a legmélyebb, vízzel elöntött szárazföldi mélyedés, hiszen a Bajkál legmélyebb pontja majdnem eléri a tengerszint alatti 1200 m-es szintet (ebből könnyen kiszámolható, hogy felszíne 456 m-es tengerszint feletti magasságon hullámzik). Ha ehhez hozzátesszük, hogy a Bajkál-árok mélyén több kilométer vastagságú harmadidőszaki üledékréteg fekszik, akkor lehet igazi fogalmat alkotni a kőzetlemez-távolodást és a közrefogott terület süllyedését okozó tektonikus folyamatok óriási erejéről.
Maga a Bajkál-árok egy 2000 km hosszú riftesedési zóna része Ázsia közepén, az Eurázsiai- és az attól lassan elváló Délkelet-ázsiai-lemez határán. Mindez 35 millió éve létezik, de csak viszonylag lassan tágul, a mérések szerint ma évente 2 cm-t. Ráadásul az árokképződéshez földrengések és tűzhányó-tevékenység is kötődik: utóbbiról tanúskodnak például a közeli Keleti-Szaján-hegységben húzódó Vulkánok Völgye néhány ezer éves salakkúpjai.
A tó medencéjének ősi eredetét jelzi különleges élővilága is. Mintegy1800 faj él benne, így igaza van a tónak nevet adó tunguzoknak, akiknek nyelvén a Bajkál „gazdag tavat” jelent. Sőt a fajok 80%-a bennszülött, csak itt él. Az egyik legtöbbet emlegetett élőlénye a bajkáli fóka (nerpa). Vajon miként került a világtengertől oly távoli, hatalmas tóba? Miután példányait a Szelenga folyóban a torkolattól 400 km-re is megtaláltak, bebizonyosodott, hogy ősei a jégkorszaki időkben képesek lehettek a Jeges-óceánból felúszni a kellemes körülményeket nyújtó tómedencébe.
A tó víztömege akkora, hogy jelentősen módosítja (temperálja) környezete éghajlatát, nyáron 5 °C-kal mérsékelve a felmelegedést, télen pedig 6–10 °C-kal enyhítve a zord fagyokat, sőt, több helyi szelet is létrehozva (barguzin, kultuk, gornája), melyek akár 5 méteres hullámokat is keltenek. Maga a tó vize nyáron is csak átlagosan 10 °C körüli, ám nyár végére a sekélyebb parti területeken 16–19 °C-ot is elérhet, a mélyben pedig állandó, 3,5 °C-os hőmérséklet uralkodik. 40-42 méteres átlátszósága szintén különleges (főleg a tavak mezőnyében).
A téli misztikum
A kisjégkorszak elmúltával a 20. századi Európában viszonylag ritkák azok a telek, amikor a hidegebb égövtől távolabbi tavakat, folyókat vastag jégpáncél borítja – a Bajkál-tónál ugyanakkor ez menetrendszerűen minden évben bekövetkezik. A jégborítás általában januártól májusig tart (ám pl. északon majd’ egy hónappal később olvad meg a jég, mint a tó déli felében).
Meglepő, hogy csak januárban (sokévi átlagban január 9-én, de 1877-ben már december 14-én, míg 1959-ben csak február 6-án) áll be a tavon a jég, miközben már novembertől jellemzők a zord fagyok, és a szibériai folyók-tavak decemberre már mind befagynak. A magyarázatot a tó éghajlatmódosító (enyhítő) hatása, valamint az erős helyi szelek adják, melyek következtében az összefüggő jégréteg csak később tud kialakulni. Először a nyugodtabb vizű öblök, part menti részek fagynak be, majd a nyílt vízfelületek is, és a továbbiakban napi 1–5 cm-rel gyarapszik a jég.
Ha ritka esetben szélcsendes időben fagy meg a tó vize, akkor a 40 m-es átlátszóságának köszönhetően a jégpáncél az üvegre emlékeztet, és rajta keresztül jól ki lehet venni a jég alatti világot (pl. a halak mozgását).
A masszív téli fagyoknak köszönhetően az átlagos jégvastagság 40–120 cm, de az Olhon-szigetet a szárazföldtől elválasztó szorosban nem ritka a másfél méteres vastagság sem. A jeget néhol feláramlások repesztik meg – ágyúdörgés jellegű robajjal zavarva meg a téli csendet –, amelyek a tó aljzatából feltörő gázoknak (ezek a 3,5 °C-os vizet hajtják föl), vagy egyenesen hévforrásoknak köszönhetők.
Ember a jégen
A Bajkál – hasonlóan a szibériai vagy éppen kanadai folyókhoz – régóta fontos közlekedési útvonalat alkot. Irkutszk irányából érkezve januártól kezdve lehetett lóval, ló vontatta szekéren, ma pedig teherautóval is keresztezni a tavat. Sőt, mivel a transzszibériai vasút technikailag legnehezebben kivitelezhető szakasza volt az itteni, ezért 1900–1904-ig a Bajkálkomp – télen jégtörőként – szállította át a vagonokat a tó egyik oldaláról a másikra. Előfordult azonban olyan komoly jégvastagság, hogy még a jégtörővel sem lehetett megoldani a szállítást, így
1904 telén – többek között az orosz–japán háborúhoz szükséges utánpótlás érdekében – síneket fektettek le a tavon, és lóval, valamint emberi erővel vontatták át a vagonokat (az igazán nehéz gőzmozdonyokat nem vitték át, hanem mindkét oldalon várták az átszállított vagonokat).
A tó a polgárháborúban is hasonló szerepet játszott: 1920 telén a vörösök elől visszavonuló Kolcsak admirális több tízezer főt számláló fehérgárdistái is a tó jegén keltek át – a fagyos szelek következtében óriási veszteségeket szenvedve.
A csapatok mozgását a hévforrás-feláramlások és az azokat kísérő rianások nehezítették leginkább. 1904 telén is süllyedt el így vasúti kocsi.
De a közelmúlt híre a korábbi ukrán elnök, Viktor Janukovics fiának balesete, aki egy kisbusszal a Bajkál-tó jegén beszakadt, és minden bennülő életét vesztette. Igazi érdekesség, hogy a közlekedés egy hagyományosabb válfajának, a futásnak is teret ad a tó jege, ugyanis 2004 óta minden évben megrendezik a tavat keresztező „Bajkáli jégmaratont”!
Történelmi viharok
A Bajkál-tó vidékén már a paleolitikum óta igazolható az emberi jelenlét. Az orosz hódítás előtti őslakók főképpen burjátok voltak, de a tó nevének eredete is tanúskodik róla, hogy tunguzok (más néven evenkik), valamint jakutok is éltek a térségben. A Bajkálon túli (a tótól délre eső) vidékre pedig hosszú ideig mongol, illetve kínai befolyás terjedt ki.
Az oroszok először 1643-ban pillantották meg a Bajkál-tó vizét. Érdekes, hogy északabbra jóval gyorsabban haladt Szibéria felfedezése, ugyanis a Lénát elérve Jakutszkot már 1632-ben megalapították, sőt a Csendes-óceánt is hamarabb érték el, mint a Bajkál-tavat (1639-ben)!
Bár feltérképezték a tavat, helyzete periferikusnak számított, mivel a 17. században még nem sikerült a kínai befolyást kiszorítani Szibériából. Az 1689-es nercsinszki békében a teljes Amur-vidék kínai kézen maradt, így a Bajkál közlekedési és kereskedelmi lehetőségeit – az Amur felé nyitott kapcsolatot – nem lehetett kiaknázni. Jelentősége – az Amur-vidék megszerzése (1860) után – a 19. század második felében nőtt meg, aztán újabb lökést adott a transzszibériai vasút, mely 1898-ban érkezett meg a tótól nem messze fekvő Irkutszkba.
A szovjet időszakban a tó és környékének hasznosítása jól illeszkedett Szibéria általános fejlesztésébe. Megindult az ipari méretű halászat, valamint a Bajkál tudományos megismerése (a tó kutatására létrehozott limnológiai intézet vezetésével). 1966-tól működött a délnyugati parton a Bajkalszki Cellulózgyár, melynek a legtisztább vízre és jó minőségű fára volt szüksége. Működését építésétől kezdve viták kísérték, hiszen a cellulózgyártás igen szennyező technológia, így óriási édesvízkészlet elszennyezésével fenyegetett. Persze a szovjet tervezők optimizmusa eleinte erős volt: „Ha a szulfáttartalmú szennyvizet megtisztítják és legalább 1:10 arányban felhígítják tiszta vízzel, akkor semmi sem veszélyezteti a halakat. […] Egy-két cellulózgyár itt tehát meg sem kottyan.” Nyilván megkottyant, így végül 2012-ben bezárták az üzemet – ezzel párhuzamosan persze a tipikus szovjet „monovárosként” a cellulózgyártásra létrehozott település lakóinak életét teljesen ellehetetlenítve. A tó „életében” a legnagyobb változást mégis az irkutszki vízerőmű építése hozta, amellyel 1959-től szabályozhatóvá vált a Bajkál kifolyó vízmennyisége – így részben a tó vízszintje is.
Nyugat felől, vasúton
Az Európából nézve tagadhatatlanul létező misztikum, a Bajkál romantikája a nyári tópartra érve egyszeriben szertefoszlik.
A Bajkál partján épült települések egyszerűek és egyveretűek, sőt egyhangúak: a legtöbb faluban nagyrészt burkolat nélküli utcák, kis hétvégi házak és egy szerény kínálatú vegyesbolt jelenti a teljes infrastruktúrát.
A partszakasz – már ahol egyáltalán meg lehet közelíteni a tavat – sok helyen elhanyagolt és gazos, korántsem fürdőzésre hívogató.
Európa felől vonattal érkezve, a Bajkál menti hegyvidéken áthaladva, az első tavi megálló a Moszkvától 5311 km-re fekvő Szljugyanka. Az 1904 óta álló állomásépület érdekessége, hogy teljes egészében fehér márványból készült! A falu valamelyest kilóg az egyhangú bajkáli települések sorából: például áthalad rajta az ország keleti és nyugati részeit összekötő, szilárd burkolatú út, ráadásul innen indul a Cirkumbajkál-vasút (más néven Matanya), amely a transzszibériai vasutat köti össze az Angara folyóval. A 90 km-es távolságot nagyjából 5 óra alatt teszi meg, viszont végig a tó partján, számos hídon és alagúton keresztül, gyönyörű környezetben halad.
A dél körül induló Matanya napnyugtára érkezik a végállomásra, a közúton nehezen, inkább csak vasúton és vizen megközelíthető Port Baikalba, ahol egy-két rozsdatemető halászhajón, négy-öt házon és egy vegyesbolton kívül tényleg nincs semmi. Port Baikalnál, a Bajkál-tóból ered az Angara folyó, melynek vize több jelentős településen (Irkutszk, Bratszk) és három nagyobb vízlépcsőn (Irkutszk, Bratszk, Uszty-Ilimszk) áthaladva, a Jenyiszejbe torkollva éri el több ezer kilométerrel északabbra a Kara-tengert.
Az Angara folyón komp biztosítja az átkelést, s itt épült ki Lisztvjanka. Ide Irkutszkból aszfaltút vezet (ami a tópartot elérve véget is ér), s a 60 km-re fekvő, 600 ezres város sajátos pezsgést ad a falunak – sőt, költői túlzással még „bajkáli Siófoknak” is nevezhetnénk.
Vadkeleti valóság
Vlagyivosztok irányából érkezve Ulan-Udénál célszerű leszállni a transzszibériai vasútról. Nemcsak azért, mert burját buddhista kolostorokat látogathatunk, a főterén pedig a világ legnagyobb Lenin-fejét szemlélhetjük, hanem innen viszonylag gyorsan elérhető a Bajkál déli partja. A burját fővárostól szibériai viszonylatban „leugrásnyi” távolságra (150 km-re) fekszik Gremjacsinszk, mely a homokos tópart jóvoltából komoly lokális hírnévnek örvend – nevezhetnénk akár bajkáli Riviérának is. (Ha még nem jártunk ott.) A tó környékén megszokott földutas-vegyesboltos településkép fogad, bár a klasszikus formában megmaradt szibériai faházak feledtetni tudják a világvége-hangulatot.
A tópartra kiérve kitágul a horizont … és az elképzelt, kellemes halsütödék, nyugágyak és vendégcsalogató talponállók, no meg nyaraló oroszok helyett egy időtlenséget árasztó, elhagyatott „tengerpart” tárul elénk. (A nyári „főszezonban” is.) Az utcákon sétálgató helyi gyerekek álmélkodva mérik végig a messziről jött látogatót, maguk sem értve, hogy mi dolga lehet errefelé egy idegennek.
Északi útkeresés
A tó északi partja nehezebben megközelíthető célpont, hiszen a transzszibériai vasút délről kerüli meg a Bajkált – épp ezért még a déli partokhoz képest is jóval elhagyatottabb. Ennek megfelelően egy szinttel feljebb (északabbra) kell lépni és rátérni a Bajkál–Amur vasútvonalra (BAM).
Úti célunk Szeverobajkalszk, ám már egy megállóval hamarabb, Goudzsekitnél leszállunk, hiszen ez a szibériai léptékkel mérve messze földön híres termálfürdő helyszíne.
Már előre élvezzük a szibériai fáradalmak kipihenéséhez vezető forró vizes lebegést, ám úti célunk jelentőségét illetően rosszat sejtet, hogy a vonatunk mindkét irányban messze túllóg az állomáson, ráadásul, amint leszálláshoz készülődünk, az utasok felől is szánakozó tekintetek villannak… Miután a vonat elmegy, a térélmény teljes lesz, semmi sem zárja el a panorámát. Az állomás környékén nem látjuk nyomát lakott településnek. A környező tajgában elindulva végül fél óra múlva rálelünk egy tanyára, de hol van a csillogó termál? Az egyik ház hátsó udvarán aztán rálelünk a két, 3x3 méteres medencére: a rendszerben épp egy helyi úr kúrálja a ránézésre meglehetősen komolynak tűnő bőrbetegségét.
A BAM-állomáshoz visszatérve – megküzdve a méltán híres tajgai szúnyogok hadával –, a fenséges tajgai csendben elgondolkodunk, hogy vajon van-e más lehetőség Szibéria nagyjából közepéről egyéb módon hazatérni, ha véletlenül szünetelne a vasúti közlekedés...
Szeverobajkalszk városa nevéhez méltóan („Észak-Bajkálváros”) – Nyizsnyeangarszk mellett – a Bajkál északi központja. Szibériában járva hamar megszokhatjuk a szovjet típusú új városok látképét az óriási főterekkel, Sztálin-barokk középületekkel, Lenin-szobrokkal, látványos vasútállomásokkal és lehangoló lakótelep-rengetegekkel, ám Szeverobajkalszk még Szibériában is különkategória. 1974 előtt itt tényleg a háborítatlan tagja húzódott, és csak a BAM befejezésének megvalósításakor döntöttek úgy, hogy az építők számára egy települést kell létrehozni. Elsőként a Komszomol tagjai érkeztek ide, és sátortábort alakítottak ki, majd fokozatosan építették föl a települést, aminek legrégebbi épületei is csak 40 évesek. A város minden pontját mérnökök tervezték, ráadásul a földrengésveszélyre figyelve, csak 4-5 emeletes és megerősített szerkezetű panelházak épültek a belső részeken. A külvárosban azonban sok helyütt még most is bódékat, konténereket látni – az alapításkörnyéki időkre emlékeztetve.
A Szeverobajkalszk környéki Bajkalszkoje viszont reményt ad Bajkál-romantika-keresésünknek. Itt húzódik a Nagy-Bajkál-túraút talán legszebb szakasza: a tó fölé magasodó sziklaszirtekkel, gyönyörű panorámával. Ezt a rövid részt végigjárva valóban átélhetjük azt a misztikumot, amit még itthon, a régi útleírásokat olvasgatva sejtettünk. Vagy ahogy Csehov írta: „A Bajkál csodálatos. Nemhiába nevezik a szibériaiak tó helyett tengernek. Vize olyan átlátszó, mint a levegő, színe szemet pihentető, leheletfinom türkiz. Partjai hegyesek, erdősek.”
| Hossza | 636 km |
|---|---|
| Szélessége (átlag) | 48 km |
| Szélessége (maximum) | 79 km |
| Mélysége | 1637 m |
| A tófenék mélysége a tengerszint alatt | 1181 m |
| Átlagos mélysége | 730 m |
| Területe | 31 500 km² |
| Vízmennyisége | 23 600 km³ |
| Legnagyobb sziget | Olhon-sziget – 730 km² |
| Átlátszósága | 40-42 m |
Március közepén a Biatorbágyi Fotóklub négy tagja (Horváth Imre, Kaszás Gergő, Niksz Gyula és Rácz Péter) a bajkál-tavi Olhon-szigetet és környékét választotta fotós úti célnak. A téli felvételek e túrán készültek.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
