Újabb generációs velocipédek – Hosszú évek gondolkodása, utánjárása, kísérletezése nyomán mára már jó pár masina parkolhat a kertben. Ha minden jól alakul, az építő olyan bringakuriózumot is reprodukálni képes majd, mint például a háromkerekű velocipéd

Fotó: Sarusi István

„Tavaly volt 200 éves a kerékpár őse, a futógép, amit Karl Friedrich Drais von Sauerbronn német báró talált fel. Még nem volt rajta pedál, tehát aki ráült, lábbal hajtotta úgy, mintha futott volna.” – indul máris a járműtörténet. A következő ugrás 1839, amikor Kirkpatrick Macmillan skót kovács megalkotta a pedált. Ám az ősbicikli hátsó kerekét meghajtó rudas konstrukció olyan gyenge hatásfokú volt, hogy hamar eltűnt a technikai fejlődés süllyesztőjében.

Mi volt a megoldás? Pierre Michaux párizsi kocsikészítő 1861-ben az első keréktengelyre szerelte a pedált, és kész is volt a velocipéd, mely gyorsan népszerűvé vált, s 1869. május 31-én a párizsi Pare de St. Cloudban már velocipédversenyt is rendeztek. És pont a versenyszellem hívta életre a velocipédek első kerekének növekedését, hiszen minél nagyobb a kerékátmérő, annál gyorsabban lehet haladni. „Egészen 56 colig jutottak. Ez átszámolva 147,5 cm!” – így a mester.

Magasan és gyorsan

A velocipéd jellemzően városi közlekedési eszközként működött a középosztálybeliek és a magasabb társadalmi rangú polgárok számára. Főként a sík vidékeken, hiszen egy hegyi futamra – főként a nagy lejtők túlélésére – azért nem épp szerencsés e konstrukció… És a kerékpározás – szinte azonnal – a közlekedési felhasználáson túl, szabadidős célt is betöltött: klubok alakultak, s ott, ahol a rendőrkapitány is tag volt (pl. Budapesten és Bécsben is), megengedték, hogy velocipéddel közúton lehessen közlekedni, mert egyébként jócskán zavarták a lovakat... Ellenpélda is akadt, akkoriban Torinóban csak a kijelölt helyeken lehetett kerekezni.

Kellő elővigyázatossággal és jó egyensúlyérzékkel alacsonyan lehet tartani a „tángálásindexet”. „14 éves korom óta tudok ilyen biciklivel menni. Harminc év alatt ötször-hatszor estem” – tehát arányaiban nem rosszabb a helyzet, mint egy normálbringánál, csak magasabbról esünk... Persze más a helyzet, ha az ember versenyez is, mert az üléspozícióból adódóan rendkívül instabil is lehet a szerkezet. Nem csoda, hogy a megmérettetéseken rengeteg volt a bukás és a sérülés.

A velocipédek az egykori népszerűségük ellenére tulajdonképpen technikai zsákutcát jelentettek. Annál is inkább, mert a kerékpáros testmagasságához kell igazítani az első kerék átmérőjét, hogy elérje a pedált.

Ez azt is magával hozza, hogy nem feltétlenül a fizikai erőn, hanem a kerékméreten is múlik a végsebesség.

A velocipéd akár másfél méteres, szinte már fenyegetően nagy első kerekével szemben még a 19. században megszületett a feleekkora átmérőjű „biztonsági kerékpár”. Az angol James Starley egyszerűbben meglovagolható gépénél a megfelelő sebesség elérését lánccal oldotta meg. Ezzel együtt a kormányzás az első keréken maradt, a hajtás viszont már a ma megszokott módon a hátsó kerékre összpontosult.