A Tejút a déli féltekéről – Zavartalan kilátás a Carina-Sagittarius-karra
Galaxisotthonunk, a Tejút egy kb. 100 000 fényév átmérőjű, küllős spirálgalaxis, amely nagyságrendileg 100–400 milliárd csillag otthona, és a Napunkhoz hasonlatos csillagokon kívül legalább további 100 milliárd bolygó, 10 milliárd fehér törpe, 1 milliárd neutroncsillag és 100 millió fekete lyuk is található benne. Ez utóbbiak közül az egyik biztos, hogy a galaxis magjában helyezkedik el, és 4 millió Napéval egyenlő tömege hatással van a Tejút központi részére és a spirálkarok elrendeződésére is
Galaxisunknak négy fő spirálkarja is van, telis-tele csillagokkal, csillaghalmazokkal, csillagködökkel és sötét, kozmikus porfelhőkkel. A karok azokról a csillagképekről kapták nevüket, melyekben csillagaik a legjobban megfigyelhetők: Perseus-kar, Norma-kar, Scutum-Centaurus-kar és Carina-Sagittarius-kar.
A csillagászok számára igen nagy kihívást jelent feltérképezni e spirálkarok valódi térbeli elrendeződését, hiszen csillagaik a galaktikus fősík környezetéből nézve, innen, a Földről is látszólag egyetlen sávvá olvadnak össze. Épp ezt a sávot nevezték el az ókor megfigyelői Tejútnak!
Bár a spirálkarok szinte teljesen körbetekerednek a galaktikus centrum körül, leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ha ősszel felnézünk az égre, akkor a központ ellenirányába fordulva a Perseus-kar csillagait látjuk, ha viszont tavasszal vizsgálódunk, akkor a Carina-Sagittarius-kar egészen meghökkentő égi csodáit tudjuk – pontosabban csak tudnánk – megfigyelni.
Ám a tavaszi Tejút nem igazán emelkedik hazánk egének látóhatára fölé, így a szemet gyönyörködtető ködösségekben és csillaghalmazokban gazdag rendszert csak a déli féltekéről vehetjük igazán szemügyre. Az oda jellemzően kétévente induló asztrofotós-expedíciók azonban hazahozzák az ottani égbolt páratlan látványát!
E nagy felbontású panorámafelvételen – ami nagyjából kb. 120 fok széles részletet mutat a déli Tejútból – a legmarkánsabb jelenség a baloldalt található, sötét porsávok által részben eltakart „central bulge”, vagyis központi dudor, a Tejút centrális része. Ez előtt húzódik vízszintesen, kb. 3000-5000 fényévre a Naprendszertől a Carina-Sagittarius-kar, melynek középtengelyében legendás csillagkeletkezési régiók sora díszíti apró, fénylő, vöröses foltjaival a galaxis fősíkját. Balról a Sas-köd, Omega-köd, Lagúna-köd és a Trifid-köd még éppen megfigyelhetőek hazánkból. Őket követi – némileg elbújva a spirálkar kozmikus porában – a Macskatappancs-köd, majd a „Kezek”-köd. Délnyugat felé, azaz jobbra továbbhaladva a fénylő csillagmezőben rátalálunk a szinte hófehéren tündöklő Carina-ködre, amely az egyik legintenzívebb és legfényesebb csillagkeletkezési régió az egész Tejútban.
Ám mégsem a fénylő csillagködök a legfeltűnőbb jelenségek, hanem a temérdek csillag fényét eltakaró, sötét kozmikus porfelhők.
A kozmikus por a Tejút tömegének 1%-át sem teszi ki, mégis olyan hatásosan takarja el a háttércsillagokat, hogy szinte teljesen átlátszatlan, sötét sziluetteket alkot előttük.
Ne gondoljuk, hogy a képen lévő markáns porfelhők nagyon messze lennének tőlünk!
A sötét struktúrák előtt nagyon kevés a csillag, ellenkező esetben azok fénye elfedné a felhőket. A felvételen látható határozott formák saját spirálkarunkhoz és a Naprendszerhez is igen közel, 100, legfeljebb 1000 fényévnyire vannak, s szerencsénkre nem egyenletesen oszlanak el. Bár mindenfelé jelen vannak a Tejút síkjában, a Földről épp a Carina-Sagittarius-kar irányába egy porfelhőktől kevésbé takart ablakon nézhetünk ki.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek