A cukornádkultúrák fénykora az 1920-as évekre tehető, s a javak felhalmozása erre az időre érlelte be legértékesebb, legszebb tárgyait. A historikus cukornádültetvények kristályosítói ott alakultak ki, ahol bőségesen akadt folyóvíz. A víz adta az energiát a nád kisajtolásához: eleinte a vízkerekeknek, később a vízgépeknek, turbináknak. De kellett a víz a gőzgépeknek és még a nád tisztításához is...
Mikor megláttam a telep patakját, úgy döntöttem, hogy egy órácskát az intéző vízmedencéjében töltök, s addig is felmérem, vannak-e őrök a környéken.
A márvány vízköpő oroszlánfejének csövét ugyan már rég megette a korrózió, de a trópusok esős évszakjának kellemes, langyos vize még elborított. Fejem mellé húztam egy nyaláb vízinövényt, s így álcázva magam erőt gyűjtöttem, hogy bejárjam az egykori cukornádüzemet. Ráláttam egy 1893-as fekvő gőzgépre, talpam a századvégi ízlés kúszó indákkal díszített, intarziás cementlapjain nyugodott, komfortérzetem kiteljesedett.
Gyarmati kultúrközpont
Az egykori munkáslakások felől próbáltam megközelíteni az elhagyott gyárat. Életnek semmi jele, de ily helyeken csak egyszer lehet megbukni... Szerencsés esetben kivezetés a vége, de a dolog természete miatt lehetséges, hogy „Őrszobatúrák” c. klasszikus művem újabb fejezettel bővül – vagy ami még súlyosabb: a kifosztás esete.
Nem a rozsdás, keskenyvágányú cukornádvasút kisiklatott vagonjai és gőzmozdonyai mentén osontam, hiszen így messziről látható lettem volna, hanem az időverte házak közt próbáltam felfogni valamit az emberiséget újra és újra sújtó technológiai elavulás küzdelmének semmibe vezető útjából.
Itt, a házak közt az enyészet másik arcát is mutatta, ami sokkal személyesebbnek, szívbemarkolóbbnak tűnt, noha életem nagyobbik felét a pusztulás lélektanának vizsgálata töltötte ki.
A nyitva hagyott ajtókon a házakba pillantva, a falakon esküvői képeket láttam. Az ültetvény iskolájának ballagási fotóiról még a gyarmati időkből nevetett rám az elveszett remény: az apák illúziója, hogy az ő életük ugyan felmorzsolódott a gyárban, de gyerekük már keménygalléros művezető lehet. Van már házuk, nem kell túrni a földet, biztos szakmát kapott a másik kölyök is… Igen, visszapillantva a nagyapák életére, felcsillant a remény: az ültetvényről vasúton lehetett már Batáviába menni, épült egy iskola, a templom Hollandiából hozatott orgonáját már nem kellett meztélláb taposni, mert a gyár gőzgépének villanyos generátora látta el levegővel a fúvatómotort.
Persze a direktornak nem lehetett ellentmondani. Ő volt az, aki hétvégenként szalonkocsijának bőrülésén elnyúlva gravírozott üvegecskéjéből kortyolgatta a gyári elit szíverősítőjét (a rumot), midőn épp az esti opera-előadásra sietett. Mintha érte történt volna minden: vidáman nevetett rá kertjének bronz Hermész-szobra, áttört faragványú, pártadíszes tornácán délutánonként a gépzongora walzerjét hallgatta, aranyozott szélű, a gyár képével díszített tányérjából falatozva. Gyáralapító nagyapja ezüstkeretes dagerrotípiájából elégedetten nézett le rá a neogótikus komód kis polcáról… Ahogy lépdeltem, megcsikordult lábam alatt egy tört tányér cserepe, az egykor pompás komód fiókját már csak a felfeszített ajtó kitámasztására lehetett használni, a gépzongorából mindössze összefirkált papírszalagjának kicsiny darabja maradt meg. Az egykori virágzás enyészetté vált.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
