Most biztos, hogy mindenki Fekete István örökbecsű ifjúsági regényeire gondol. Minimum a Tüskevárra, a szerencsésebbek és kitartóbbak a még sokkal jobb Téli berekre, amelyek amúgy a Kis-Balaton vidékén játszódnak… De mit takar e tájnév, milyen történetek húzódnak meg mögötte, és hogyan változott meg gyökeresen az egykor mesés vadvízi világ?
"– Víz! – mondta elhalóan és megrendülten. – Borzasztó!
– Hát, ha nagyon csíp, akkor adok egy kis bort…
– A-had-jo-hon, Gergő báhá… sokat! Tutajos, az óvatos Tutajos majd’ lefordult a székről, annyira élvezte Bütyök „lángolását”, közben egy szálka megakadt a torkán, és egyszerre elment nevető jókedve.
– Gergő bácsi, szálka van a torkomban.
– Jó – mondta az öreg. – Béla előbb szólt. Addig vágjon le a héja mellől jókora kenyérdarabot, kicsit rágja meg, és úgy nyelje le!
– Huh – mondta Bütyök –, hah! Egyél, Tutajos, ebből a paprikából… észre sem veszed a szálkát. Tutajos közben nyelési gyakorlatokat végzett.
– Már nem szúr…" - (Az idézetek Fekete István: Téli berek c. könyvéből származnak.)
A Marcali-hát, valamint a Külső- és Belső-Somogy övezte Nagy-Berek a Balaton délnyugati partvidékéhez simul. Földtörténeti értelemben fiatal táj, hiszen a Balaton medencerendszere sem épp ősi vízgyűjtő. Ahhoz, hogy nagyobb vízfelületre leljünk, mindössze 15–17 ezer évet kell visszamennünk az időben, de az egységes víztükör létrejötte csak néhány ezer évvel ezelőttre tehető.
Leválasztva a tóról
A nagy tóra rácsodálkozó első szerencséseket hasonló Balaton-kép fogadta, mint amilyet a nem oly távoli múlt emberei a 19. század végéig láthattak (bár persze a vízszintingadozások és a változó klíma folyamatosan alakították a környezetet).
Az akkori és a mai tóalak között azonban volt egy jókora különbség! A legszembetűnőbb eltérés a főként a déli területekbe beöblösödő mocsaras-vizenyős területek – a berkek – sokasága. A maradványában ma Nagy-Bereknek nevezett rész közülük is az egyik legnagyobb volt, teljes kiterjedése a mai Balatonszemestől Balatonkeresztúrig húzódott, dél felé pedig egészen Marcali vonaláig is elért.
A Nagy-Berek kialakulásában oroszlánrészt vállaltak az erős, északias szelek, amelyek a Tapolcai-medence felől vadul csapnak le a térségre. A kialakult egységes víztest szél által felkorbácsolt hullámzása a déli part mentén, azzal párhuzamosan futó hordaléksáncokat, turzássávokat hozott létre. Bárki megtapasztalhatja ezt ma is: ha a déli partról kiindulva észak felé lábalunk a vízbe, egy kisebb vízmélyülés után elkezd csökkenni a mélység, majd ismét mélyebb lesz a víz. A legmagasabbra épülő homokhátak – vízfelszín fölé érő rekesztőturzásként – leválasztották a Nagy-Bereket a tóról, és egy hosszanti, ma már beépült vonulatot hoztak létre, melyet a helyi népnyelv nemes egyszerűséggel „Köskönynek” nevezett el. Mögötte egy hatalmas, jórészt háborítatlan vadvízi élettér alakult ki – és maradt fenn a 19. század derekáig.
"– Nem olyan kesztyű való ide – intett az öreg –, hanem ilyen kétujjas! Dugja ebbe a kezét!
– És Matula lehúzta a két otromba, kimondottan piszokszínű holmit. Bütyök egy kis idegenkedéssel húzta kezére a kesztyűket, és megnyalta a szája szélét, ami ebben az esetben meglepetést jelentett.
– Mint a kályha! Hol vette, Gergő bácsi?
– Nem vettem, kaptam. Itt, a berekben, egy macskától. Mondom neki: nem adnád a bőröd oda, te macska? Hát odaadta… Jószívű macska volt, meg aztán puskával kértem. Ha maguk találkoznak ilyen macskával, csak szóljanak neki, aztán én megcsinálom a kesztyűt."
Vízi világ
Korábban a Berek gazdasági haszna igen csekély volt: az itt élők nádat, majd később tőzeget termeltek, bivalyt tartottak, a peremi dombvidékekről pedig nyáron ide hajtották le a marháikat legelni. De állandó település például nem volt a vízi világban.
A szabályozás igazi előfutárai – árkoló-lecsapoló munkálataik révén – a gazdálkodást kezdő földbirtokos családok (Festeticsek, Hunyadyak, Zichyek) lettek.
Herman Ottó szavai mindennél szemléletesebben ábrázolják e tájat, pedig e sorok születéskor már javában folytak a „bozót”-lecsapolások: „Bizonyos, hogy olyan táj mint minő a Balaton melléke a nagy tó dereka táján, Közép-Európát véve, nemcsak hogy párját ritkítja, hanem összealkotásának, jelenségeinek csoportosítása és összessége szerint, a maga nemében igazán egyetlen; (...) a melyet – a kifejlődésnek ott észlelhető foka szerint – más ponton hiába keresünk.” (...)“Most vessünk egy pillantást a Nagyberek belsejére is.(...) ott igazán eszményi szabadság uralkodik. (...) finom könnyű turfa szépen metszve és összerakva a »berki ágy« és a »halászpárna«, az aszott zsombék kitűnő tüzelő. A berki ember így ellátva hosszú időn át feléje sem néz a falunak.” De hová tűnt ez a varázslatos mocsárvilág, mely távol maradt az átalakító tájhasználattól, és meg tudta őrizni képét a 19. század közepéig? Nos, nem meglepő, az eltűnés okozója a nyughatatlan, tájformáló ember.
"De most már eleget prézsmitáltunk. A szánkó itt áll már fél órája, lássunk a pakuláshoz! – Azzal zsebre vágta a pipát. – Először az üvegfélét a szalma közé… Bizony a szánkó tele lett még Bütyök nélkül is, de azért Nancsi néni azt mondta: – Van itt hely még elég… – Hát három tetű elférne még, tudod, olyan kisebbfajta. Na, Jóska, mehetünk."
Az ember átalakít
Az első cselekedetek a Balaton vízszintcsökkentését célozták. A szándék egyértelmű volt: a mocsaras „bozótterületek” vízmentesítése és művelésbe vonása. Aztán megérkezett a vasút is. A Császári és Királyi Déli Vasúti Társaság Budát Nagykanizsával összekötő vasútvonala 1861-ben érte el a térséget.
Korábban a közlekedés – és maga az ember is – elkerülte a Berek tóval határos részét, nem létezett a déli parti útvonal sem.
Az akkori utak jóval délebbre, távolabb, a somogyi dombvidék mentén vezettek. A vasúti pályát a Köskönyön vitték végig, és az egyik vasúti kitérő azon a helyen épült meg, ahol ma Balatonfenyves vasútállomása áll. Majd’ harminc évig mindössze ez a vasúti őrhely jelentette a Berek és a Kösköny egyetlen állandó „települését”.
Rövidesen azonban újabb munkálatok kezdődtek, és megszületett a modern balatoni vízszintszabályozás és a mai értelemben vett Sió-csatorna. Ezzel egy időben persze élesen szétváltak a szekértáborok, hiszen az érdekek egymásnak feszültek: a „bozóttulajdonosok” – tehát a mocsárban gazdálkodni próbálók – a vízszintsüllyesztés mellett, a községek, a halászok, a hajósok és az erősen gyarapodó fürdőközönség a magasabb vízállás mellett kardoskodtak.
Növekvő jelenlét
Az apasztók hada felülkerekedett, a szárazulatokat egyre intenzívebb művelésbe fogták. A 1870-es évek filoxéravészében földönfutóvá lett zalai gazdák megsegítésére gróf Széchenyi Imre mint homokszőlő-telepítési kormánybiztos nagy terveket szőtt. Eszerint gróf Festetics Tasziló Köskönyön elterülő, kivásárolt birtokain szőlőstelkeket alakítottak ki – lévén a tetű nem bírja a homokot... Mindezt a kormánybiztos felesége, gróf Andrássy Mária után kezdetben Máriatelepnek hívták. E felparcellázott birtokrészek adták a mai, sakktábla-alaprajzú, lángos- és sülthalszagban érlelt nyarak nosztalgiáját idéző, egyhangú üdülőtelepülések – Balatonmáriafürdő és Balatonfenyves – alapjait.
Magában a Berekben a lecsapolások következtében jöttek létre lakhelyek, melyek nevükben utalnak a tulajdonos uraságra: Bélatelep (Zichy), Pálmajor (Esterházy), Imremajor (Hunyady).
A Dunántúl éléskamrája?
A II. világháború utáni itthoni korszellem a Nagy-Berek végleges megszelídítését sugallta.
1950-ben önálló állami gazdaság alakult, ám ettől még nem vált sokkal „rendezettebbé” a táj. A további munkákhoz pluszmunkaerőre volt szükség. Ezt szolgálta a Közérdekű Munkák Igazgatóságának létrehozása, azzal a határozott szándékkal, hogy a Büntetés-végrehajtás elítéltjeit foglalkoztassák a szocializmus építésében.
1951-ben már számszerűsítették, hogy az „igazságügyi foglalkoztatás” céljainak eléréséhez hány embert kell elítélni! (Mellesleg nem meglepő, hogy az elítéltek nagy része – mint minden valamirevaló diktatúrában – politikai, származási okokból került ide. Egykori katonák, akkori művészek, gondolkodók, „deklasszált elemek”. 1953-ban, a táborok utolsó évében országszerte 28 000 rab működött külmunkán!) Nincs pontos adat a Berekben dolgozó és a „barakkvárosban” élő rabok számáról, de a visszaemlékezések és a megmaradt egészségügyi nyilvántartások alapján 1500 és 3000 fő közé tehető. A kevés civil és a rabok együtt dolgoztak, és az ötvenes évek közepére az uradalmi romokon felépítették a Berek központját alkotó Imremajort. Létrejött a nagyvasúti kapcsolatot jelentő, valaha igen kiterjedt hálózattal rendelkező kisvasút, a rabok helyére – az átlagnál jobb fizetést, megélhetést, lakhatást ígérve – munkásokat toboroztak, ám valami mégsem stimmelt...
A gazdaság egyre csak veszteséget termelt, pedig a korabeli híradások bámulatos eredményekről, kiváló talajadottságokról, óriásira növő kenderről, káposztáról, cukorrépáról és tetemes burgonyatermésről szóltak. A valóság azonban igen kiábrándító volt: a láptalaj miatt alacsony volt a kender rosttartalma, a zöldségek szárazanyag-tartalma, a cukorrépa cukortartalma. Megesett, hogy a Berek főagronómusát szabotázzsal vádolták, mert a Szovjetuniónak szánt vetőburgonya elképesztő víztartalmú volt, és már a vagonokban megrohadt. Ám történtek meglepő kísérletek is: a Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalat üzemében a 70-es évekig egy különleges illóolaj-lepárló működött (népi nevén a Mentagyár), amely helyi mentát, kaprot dolgozott fel.
Vadlehetőség
Próbálkoztak kalászosokkal, erdőültetvényekkel s ezzel együtt vadbetelepítéssel is. Az 1950-es években megjelent a fácán, majd a vadliba, mint vadászható fajok. Később betelepült az őz és a szarvas is. (Mert ne feledjük: a rendszer álszentsége a „legvadabb” korszakban is tetten érhető – a külföldi vendégek vadásztatásában! A kényelmet, a megfelelő szolgáltatást igénylő, és azt kemény valutával megfizető nyugati vendégvadászt különösen kedvelte a népköztársaság… És az Állami Gazdaság egyetlen, vitathatatlan sikerágazatául a vadásztatás lépett elő.) Ebbe a veszteséges, vészjósló helyzetbe érkezett az utolsó korszakos igazgató.
Sütő Ödön színre lépésével ismét fejlesztések indulnak: fókuszban a vadászat és a ridegtartású Hereford-szarvasmarha. Továbbfejlesztik a fácánkeltető telepeket, és egy dámvadkertet is létrehoznak, vágóhíd és fővárosi mintabolt létesül.
A vezető nyitott a lótenyésztés és a lovassport irányába: 1989-ben még Kettesfogathajtó-világbajnokságot is rendeztek Fenyvesen! A várva várt siker azonban ismét elmaradt, a pusztulás, a vég elkerülhetetlen – nemcsak az állami gazdaságnak, hanem a rendszernek is. Nem sokkal később az egész cég egy hajdani vadászélményeit a Berekben szerző német üzletember 99 évig tartó bérletébe került.
Viharos évtizedek
A Nagy-Berek az utóbbi 2-3 évtizedben is ellentmondásos, nem kevés vitát kiváltó életet élt. Az új bérlő – ahogy a helyiek mondják: „a német” – felszámolta az állami gazdaság infrastruktúráját, a valaha kisvasúti összeköttetésű, nagy állattartó telepeket javarészt lebontották. Pálmajort például 2009-ben hagyta el utolsó lakosa, majd jöttek a dózerek…
De a „német” épített is: fejlesztette a sáripusztai központot, a balatonfenyvesi vendégházat, modern gépparkkal műveli a földet, a Hubertus Bt. prémium minőségű Angus-marhahús-forgalmazóvá vált.
A kb. 160 lakosú, Központi Főmajornak is nevezett Imremajor rabok által épített, egyforma házacskáit meg tudták venni a dolgozók – ám gyorsan túl is adtak rajtuk: az érkezők közül sokan nyaralóként tekintenek a területre, még Németországból is jöttek vevők. A korábban igen elhanyagolt, lepusztult településkép megváltozni látszik: a közműellátottság teljes, és a főépületnek számító, az összedőlés határára került kultúrházat is – rendezvényközponti szereppel – rendbe hozták. Bár a felszín alatt még ül némi feszültség, mindenki érzi: van még hová fejlődni!
A Berek érték!
A vízi világ rendkívül fontos természetvédelmi szerepkörét ma a madárzsivajtól hangos Fehérvízi-láp testesíti meg. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatta terület az utolsó helyszín, ami ízelítőt adhat a Herman Ottó által még látott és leírt ősmocsárból.
A Berek területe nagyjából 10-12 ezer ha: ebből 8000 ha-t kezel a Hubertus Bt., 1000 ha a Nemzeti Park közvetlen felügyelete alatt áll, a többi Natura 2000 státuszú terület. A Berek szivattyúi folyamatosan üzemelnek: a Balatonnál átlagosan 1-1,5 méterrel alacsonyabban fekvő vidék szinte azonnal víz alá kerülne, ha leállnának. Sokak szerint viszont pont ez lehet a jövőbe vezető út: a természet szabadjára engedése a terület egy részén. Ugyanakkor az emberi szorítás sem gyengült: az M7-es autópálya átvezetése a Berek északi részén falként vágta le a tájat a tóról, megszüntetve a már amúgy sem túl aktív ökológiai összeköttetést a Balatonnal.
"– Az őzet is agyon kellett lőni?
– Összegabalyodtak, Gergő bácsi… Ez a… – mutatott a farkasra – már lerántotta…
– Okosan…
– Aztán a lövés után ez még mozgott…
– Okosan! Nem baj, Gyula – Matula hangja most kedveskedő lett, szinte vigasztaló –, az őzet majd megesszük, erről meg – mutatott a farkasra – nem beszélünk.
– Miért?! — csattant fel egyszerre a két gyerek. Matula szelíden Gyula vállára tette a kezét.
– Mert ez a doktor farkaskutyája…"
Csisztapuszta ugyanakkor például az elmúlt 150 év nyertesének is nevezhető. A hajdanvolt állattartó-szórványon az ötvenes években kőolajipari kutatófúrást végeztek. Olajat nem találtak, viszont felszínre tört a meleg, kellemes gyógyvíz. Mára egy kicsi, emberközeli fürdő- és üdülőtelepülés jött létre, mely ugyan erősen nélkülözi a tervszerűséget, ám nádasokkal övezve, a háttérben a Fonyódi-heggyel és a Badacsonnyal egészen egyedi helyszín!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
