Ha a 33-as főúton közlekedve Tiszafüred és Debrecen között megállás nélkül áthaladunk hazánk első nemzeti parkjának közepén, nem fogunk sokat látni a füves mezőség változatos növény- és állatvilágából. Régi igazság, hogy e tájhoz le kell hajolni, hogy igazi szépségét megláthassuk...
Hatalmas, szikes puszták, árterek, mocsaras területek, nádasok, csatornák, mesterségesen létrehozott halastavak, sziki tölgyesek, fasorok, erdők, mezőgazdasági területek rejtik a különleges élővilágot.
A Hortobágyi Nemzeti Park egyben bioszféra-rezervátum is. Otthont ad a telepesen költő kék vércsének, de megjelennek a ritka átvonuló madárfajok (a fekete sas, kígyászölyv, pusztai ölyv, vándorsólyom, kerecsensólyom) és a gyakoribbak is (parlagi sas, rétisas, fekete gólya vagy a kanalasgém). A puszta a kisemlősök paradicsoma is: a mezei nyúl, az ürge, a hörcsög is megtalálja itt élőhelyét, de az aranysakál is jelen van.
A védett térség ugyanakkor több mint 80 000 hektár kiterjedésű, így aki részese akar lenni a pusztai sokszínűségnek, az igazán ősi csodának, jó, ha magával visz egy távcsövet, amikor útnak indul. „A Hortobágy nehezen adja a bőrét”, cseng a fülemben egyik helyi fotósbarátom mondata. Bár ez a táj nagyon sok látnivalót és fotóstémát kínál, ezek igen nagy területen elszórva találhatók. Ám, ha már célnál vagyunk, sokszor méterekről fotózható egy-egy ritka gázlómadár – üstökösgém, vörös gém, bakcsó, de a nagyobb testű ragadozómadarak, sőt akár a repülő drágakőként emlegetett jégmadár is.
A vidéket megismerni és bejárni vágyókra tanösvények egész hálózata vár: ilyen a szálkahalmi vércsetelep is – Közép-Európa legnagyobb kékvércse-költőhelyeként, de szép számmal él itt erdei fülesbagoly, kuvik és vörös vércse is. A Malomházi Vadaspark ad otthont a hazánkból már kipusztult fajok egyedeinek: van itt fakó keselyű, de találkozhatunk a puszta rég eltűnt, kis testű legelőállatával, a Przsevalszkij-lóval, valamint a rekonstruált őstulokkal is. A Hortobágyi Madárkórházban sérült madarak gyógyítása tekinthető meg, majd a visszavadításukra megépített röpdékben a lábadozó madarak szintén testközelből láthatóak.
A nem egykönnyen befogható és befogadható pusztai világban való eligazodást jól szervezett események segítik. Ilyen a lehalászási ünnep, a szürkemarhák ki- és behajtása és a tavi élővilágot bemutató, vezetett túrasorozat is. Ráadásul a Hortobágy minden évszakban más arcát mutatja. Tavasszal vadvizein ritka cankófélék és nagyobb gázlómadarak táplálkoznak, ősszel pedig százezres csoportba verődve pihennek meg és táplálkoznak a kukoricatarlókon a vonuló darvak és vadludak. De biztonságos éjszakázóhelyet is találnak a lehalászás alatt lévő halastavakon, ahol a ragadozók már nem fenyegetik őket. A daruünnep ebbe ad betekintést – szakvezető segítségével.
Hortobágyi Nemzeti Park – a puszta
A történelem korai időszakától folyamatosan megtelepedő nomád népek és a honfoglalás utáni pásztorközösségek hagyományos földhasználata az ember és a természet harmonikus együttélésének kiemelkedő példája. Európa legnagyobb, összefüggő – még feltöretlen – füves mezőségén a pásztortevékenység is hozzájárult a biológiai sokszínűség megőrzéséhez. A Hortobágyi Nemzeti Park – A puszta, az UNESCO által nyilvántartott világörökségi listán szereplő hungarikum.
A téli Hortobágy pedig nyitott könyv. Számos vonuló faj telelőhelye a táj. Megtalálható itt a telelő hósármány, a sárga csőrű kenderike, a sarkantyús sármány és a rájuk vadászó kis sólyom egyaránt. A hideg és tiszta levegőben sok áttelelő állat távcsővel több kilométerről is megfigyelhető.
Persze az ember, valamint a gazdálkodási és archaikus lakókörnyezet sem hiányzik a vidékről. A magyar szürkemarhagulyát, a rackanyájat és a mangalicát a mezővárosok kialakulásának idején sajátosan hortobágyi, terelőkutyás pásztorkodás segítségével tartották. Az 1500-as évektől Debrecen rendeletben korlátozta a pásztorok letelepedését, csak ideiglenes hajlékok építését engedélyezte, és e külterjes, szilajtartásban a pásztorok az állandóan kint élő jószágot a vizenyős legelőkön, ártéri területeken nem tudták volna a különleges magyar terelő- és hajtókutyák nélkül őrizni. Az ember és a kutya kapcsolata tette lehetővé a haszonállattartást. Így kapott meghatározó szerepkört a kuvasz, a komondor, a hortobágyi sinka és a puli, valamint a hortobágyi szőrös terelőkutya.
Az egykor itt tartott lábasjószág képviselői – génmegőrzési és idegenforgalmi okokból – ma is jelen vannak a vidéken. A Hortobágy folyót átívelő Kilenclyukú híd pedig a pusztai táj jelképe, ahogyan a tájegységre jellemző organikus építészeti megoldások is.
A végtelennek tűnő puszta, a kamilla illata, a hortobágyi ízek, a darvak krúgatása és a lencsevégre kapott, hosszan keringő rétisaspár látványa – az ősi Hortobágy romantikája – semmivel össze nem hasonlítható élmény.
Bár már egyetlen nap alatt is ízelítőt kaphatunk a pusztai világból, de hatalmas kiterjedése miatt igazából egy hét is kevés ahhoz, hogy bejárjuk. Illatok, hangok, ízek, építészeti különlegességek, látvány... a Hortobágy az összes érzékszervünkre hat!
A növényvilág sokfélesége, a tájban élő ember, a háziállatok és a vadon élő fajok együtt rajzolják meg a Hortobágy képét, és ez adja igazi varázsát.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
