A madridi reptéren összerakom a rekumbenst. Ugyan elég lassan, de legalább rosszul. A reku+doboz kombóval való liftezés című olimpiai sportág felejthetetlen élményének köszönhetően sikeresen lekésem a Bilbaóba induló buszt. Nem baj, van még egy, 5 óra múlva, amivel éjjel 3-ra érek oda, legalább úgyis kipihent vagyok. Kedves vendéglátóm nem ébred fel a 32. telefoncsörgésre sem, így marad a hajnali városnézés és a tengerparton csövezés.

Az első napokat kolumbiai ismerősömnél töltöm, aki éppen ma költözik új albérletbe:

tehát rekut fel a másodikra, majd este a negyedikre – ha lifttel olimpiai, akkor anélkül igazi sport, a táskákkal együtt 50 kilós bringa minden lépcsőfordulóban megszorul.

Fotó: Heiszig Benedek

Bilbao, a modern művészet, a füves villamosok és a virágok városa. Ha már virágok: a spanyol(?) kultúrára jellemző, hogy nyíltan a nő hordja a nadrágot a házasságban, ő rendelkezik a pénzzel és ő hozza a döntéseket. Végül is lehet, hogy csak őszintébbek, mint mi, magyarok...

A valószínűtlenül zöld baszk domboknál csak az óceánpart érdekesebb, itt minden kavics különböző színű. A mászkálással töltött nap végén a vacsora tipikus kolumbiai kaja: tükörtojásos platanos (olajban kisütött, zöld banán, ami kemény és krumpliíze van).

Zaragozából indul az igazi kaland, tekerés az Ebro folyótól a Dunakanyarig. Nagyjából egy hónap tiszta vadkemping, 2700 km hazáig, a Pireneusok és az Alpok hágóin keresztül.

Fotó: Heiszig Benedek
Varietas delectat – Az óceán partján tényleg minden kavics más színű! A pusztuló part darabjai elképesztő változatossággal borítják a baszk strandokat. A hullámok nemcsak a természetes kőzetet csiszolják gömbölyűre, de az építési törmeléket is: némely kavics előző életében tégla vagy csempe volt...

A korai indulások eleinte nem igazán jönnek össze, a Nap csak 8 után méltóztatik felkelni, addig meg a fene se akar sötétben tekerni. Első estémen egy vízesés melletti partfal tetején verek tábort, a fürdést itt inkább nem kockáztatom, még jó, hogy tegnap igyekeztem egy hétre előre zuhanyozni.

A baszk tájakhoz képest Zaragoza majdnem sivatag, itt leginkább csak a csiga terem meg a CBA-s alma, de az is csak a rengeteg öntözőrendszernek köszönhetően. Ha már öntözés:

a Homo sapiens járt az űrben, ismeri az atom szerkezetét, és szerveket képes átültetni, de ott még nem tart a tudomány, hogy egy egyszerű esőben valami módon ne ázzak szét teljesen.

Két esőkabát és egy esőnadrág van rajtam, de 80 km után kénytelen vagyok újra sátrat verni, mert már a szájpadlásom a legszárazabb felületem.

Fotó: Heiszig Benedek
Európa tetején Az útvonal tervezésénél igyekeztem a legmagasabb hágókat választani, így a francia–olasz határon a Mont Blanc havas csúcsa üdvözöl. Innen egynapi fotelban gurulás következik egészen a Pó-síkságig, a fekvőbringa pedig lejtőn verhetetlen, mind a sebességet, mind a kényelmet illetően
Fotó: Heiszig Benedek
Kis Szent Bernát-hágó 2188 m, a túra legmagasabb pontja. Az előtérben a Szent Bernát alapította középkori ispotály szétlőtt romjai. A létesítmény eredetileg a segítségre vagy ápolásra szoruló vándorok és utazók ellátását szolgálta, az épület a második világháborúban pusztult el. Idefent már csípősek az éjszakák, de azért jó mínuszban aludni, mert nem másznak a sátorra az EU-s szabvány szerint kötelező meztelencsigák

Egy elég komoly előhegységmászás és ruhaszárítós nap után nekivágok az első nagy átkelésnek: a Pireneusokban 1800 méterre kell felkapaszkodnom. Hála istennek, az eső eleinte csak 15 perces periódusokban esik, így akár még haladni is lehet. (Már amennyire a 4 km/h-s vánszorgást egyáltalán annak merjük nevezni, mivel hogy a fekvőkerékpárral emelkedőn küzdeni leginkább a csörlőzéshez hasonlít.)

Akiben még lenne némi halovány kétely afelől, hogy a világ egy jó hely, csak üljön fel a bringájára (ha nincs, akkor a vasútállomás biciklitárolójából egy tetszőlegesre), aztán vágjon neki néhány napra a nagyvilágnak! - és olvassa el a teljes cikket a nyomtatott magazinban!