Salakkúp-körkép az Etna nyugati oldalán – Háttérben a főcsúcs pipázó magaslata

Fotó: Telbisz Tamás

Szicília és a környező tengerek domborzati képe – A türkiz háromszögek az iszapvulkánokat jelölik, a piros keret a Ferdinandea környékét mutató domborzatmodell kivágatát (ld. később)

Fotó: Telbisz Tamás

Az Etna nemcsak méretében extrém, de működésében is szélsőségek jellemzik. Félmillió éves történetében előfordultak igen heves, robbanásos kitörések is, ám többnyire inkább a „szelídebb” lávafolyások jellemezték, így a jelenlegi felszín nagy részét zömmel idős és fiatal láva borítja. Erre települnek afféle „díszítőelemként” a kis méretű parazitakúpok, melyek egyszeri, mérsékelten robbanásos kitörések eredményeiként jöttek létre. E kúpok építőkövei a kitörés során kiszórt apró, enyhén hólyagosra felfújt, gömbölyded vagy szabálytalan alakú lávacafatok, vagyis a salakkövek. Ezért ezeket a formákat „salakkúpoknak” nevezik.

Az Etna lávafolyásai bazaltos összetételűek, ami azzal jár, hogy híganfolyósak, tehát viszonylag gyorsak és nagy távolságra, akár 10-15 km-re is képesek eljutni. Ezt a távolságot elég jól kirajzolják a vulkán körüli települések. A gondot az jelenti, amikor a láva nem a csúcsrégióból, hanem egy oldalhasadékból vagy oldalkráterből indul meg, mert ilyenkor a lakott területeket is veszélyeztetheti a lávafolyás. Catania városának jelentős része például 14. és 17. századbeli lávafolyások tetején „csücsül”.
A híganfolyós lávára különösen jellemző a lávacsőbarlangok képződése. Ezek úgy keletkeznek, hogy az izzó lávafolyásnak először az aljzattal és a levegővel érintkező részei kezdenek kihűlni. Ennek hatására megszilárdulnak, miközben a belső, még forró anyag továbbfolyik. Amikor a láva utánpótlása elapad, a maradék képlékeny láva kifolyik a szilárd burokból és a helyén visszamarad egy cső formájú üreg.

A Grotta Intraleo kétszintes bejárata – Ha egy nagyobb lávabarlang belsejében kisebb lávafolyás halad végig, akkor ennek kihűlése köztes „födémet” hozhat létre

Fotó: Telbisz Tamás

A Grotta dei Lamponi egyik sötétlő bejárata a 400 éves lávafolyás közepén – A nyitóképen ugyanebben a barlangban látható egy „fényimádó barlangász”, aki épp egy felszakadt mennyezeti részen keresztül tekint az égre

Fotó: Telbisz Tamás

Lávabarlangok az Etnán – Sárga színű csillaggal kiemelve a cikkben bemutatott üregek. A teljes vulkánhoz képest apró méretű, magányos vagy csoportokba rendeződő salakkúpok is fölismerhetők a domborzatmodellen

Fotó: Telbisz Tamás

Bemegyünk a „Málnásba” és a „Jegesbe” – lávacsőbarlangok

Bár a lávacsövek toplistáján nem szerepel az Etna, de ahol ennyi bazaltos lávafolyás van, ott lennie kell ilyen típusú barlangnak. És van is! Míg a tömegturizmus elsősorban a csúcsrégióra koncentrál, addig ezek a barlangok szétszórva helyezkednek el a vulkán oldallejtőin, mindenféle irányban.

Napjainkban a csúcsrégió megközelítése részben biztonsági, részben anyagi okokból csak helyi vezetővel, drágán lehetséges, a lávacsőbarlangok jelentős része viszont turistautakon, „önvezetéssel” is elérhető. Sőt, szabadon meg is tekinthetjük ezeket a különleges alakzatokat, így a „felfedezésélményt” is jobban átélhetjük.

A Grotta dei Lamponi – jellegzetes, ellipszis keresztmetszetű profilja, a mennyezetén kis méretű lávacseppkövekkel

Fotó: Telbisz Tamás

Fonatos lávafelszín a lávabarlang belsejében – Ez is jelzi, hogy a már kialakult alagútban is előfordulhat aktív lávafolyás (Grotta dei Lamponi)

Fotó: Telbisz Tamás

Kezdjük a Málnással! A Grotta dei Lamponi 1715 m tengerszint feletti magasságban, az Etna északi oldalán, egy 400 éves, hatalmas lávafolyás közepén nyílik. Már maga a lávafolyás is lenyűgöző gyűrt, fonatos felszínével („pahoehoe” típusú láva), hát még a benne rejtőző barlang! A lávacsövekbe többnyire ott lehet bejutni, ahol a mennyezetük felszakadt. Máskülönben láthatatlanul rejtőznek a lávafolyások belsejében – így feltehetőleg sok, még sohasem látott van az Etna lávafolyásaiban is. A „lamponi” málnát jelent: ősszel, ottjártunkkor nem sok málna terem errefelé, de gombából annál több, amit az errefelé bóklászó helyiek szorgalmasan gyűjtögetnek is. A barlangba több beomlási ponton, felszerelés nélkül is kényelmesen be lehet ereszkedni – és ki is lehet mászni belőle (szerencsére). A járat keresztmetszete néhol lekerekített, talpán álló háromszögre, máshol inkább fekvő ellipszisre hasonlít, de magassága mindenhol eléri a 2-3 m-t, így főhajtás nélkül, kényelmesen járható. Mennyezetét apró lávacseppkövek tarkítják, amelyeket az olaszok „denti di cane”, azaz „kutyafogak” megnevezéssel illetnek. A járat oldalában vízszíntes szinlők (azaz bemélyedő peremek) húzódnak, melyek az apadó láva egy-egy fázisának szintjét jelzik. Itt-ott omlások nyomai figyelhetők meg, melyek némelyike tetőablakot nyit a kinti világra és ezeken keresztül látomásszerűen tör be a fény a járatba. A barlang összhossza 700 m, és – meglepő módon – egy-két elágazás is akad benne. Ezek arra utalnak, hogy az egykori lávafolyás kisebb ágai időnként összetalálkoztak, majd szétváltak. De alapvetően egyvonalas jellegű a barlang alaprajza, így eltévedni benne lehetetlenség.

Mintha egy metróalagútban járnánk... – A falakon lévő „szinlők”, ezek a nagyjából vízszintes vonalak, a lávafolyás egy-egy markáns szintjét mutatják (Grotta dei Lamponi)

Fotó: Telbisz Tamás