Szaggatott vonal

A legtöbb világhálós vagy papírra nyomtatott térkép esetében a Koszovót Szerbiától elválasztó határ szaggatott vonallal jelenik meg. Bár idehaza a földrajz iránt érdeklődők többsége számára talán egyértelmű, hogy Koszovó egy külön ország, de a „világ” számára ez korántsem ennyire nyilvánvaló. Itt vannak például rögtön szerb kollégáink, akikkel közösen írt cikkeink esetében mindig kényes kérdés, hogy a csupán a tájékozódást segítő országtérképen milyen vonallal húzzuk meg Szerbia és Koszovó határát, és milyen betűtípussal jelenítsük meg a „Koszovó” feliratot.

Aligha meglepő ez a hozzáállás, ha belegondolunk, hogy 15 év milyen kevés idő egy ilyen horderejű történelmi eseménynél, hiszen még ma sem mondhatjuk, hogy itthon a Trianon-traumán mindenki túljutott volna, pedig az már több mint 100 éve történt. Szerbia is területének egy olyan fontos részét siratja (pontosabban, még ragaszkodik hozzá), mely számos kiemelkedő szerb történelmi és vallási helyszínnel rendelkezik, továbbá Koszovó északi részén máig tömbben élnek a szerbek. (És akkor még az olyan, érzelmileg fontos szempontokról nem is beszéltünk, mint arról, hogy Szerbia legmagasabb csúcsa, a 2660 m magas Velika Rudoka valójában Koszovó területén, annak is a déli határán található.) Ne csodálkozzunk tehát, hogy Szerbia egyelőre távol áll attól, hogy ezt a helyzetet megeméssze! Valójában azonban a Trianon és a koszovói függetlenség közötti párhuzam sok szempontból erősen sántít.

Az egyik legfontosabb különbség, hogy Koszovó függetlenségét nem csupán a szerbek nem ismerik el, de az ENSZ 193 tagországából 92, azaz majdnem a fele hasonló álláspontot képvisel! Köztük van például Oroszország, Kína, India, Indonézia, Brazília – csak hogy a legnépesebbeket említsük.

Sőt, még Európán belül is több olyan ország van, amelyik nem fogadja el Koszovó függetlenségét, így például Románia, Görögország, Szlovákia, Spanyolország vagy éppen Ukrajna! Vajon mi a közös az „el nem ismerő” országokban?

Nyilván mindet nem lehet egy kalap alá venni, de a legtöbb esetben azért könnyen felismerhető, közös motívum a saját nemzetiségekhez való hozzáállás: amelyik ország kicsit is fél attól, hogy Koszovó veszélyes precedenst teremthet az autonómiából függetlenné válás útján, az az ország nem fogja elismerni Koszovót. Így tehát egyfajta etnikai lakmuszpapírként is tekinthetünk a Koszovó függetlenségének elfogadottságát jelző világtérképre.

E megfontolásoktól függetlenül persze a határ nagyon is valós. Az útlevél-ellenőrzés mellett például az országba való belépéskor kell a „zöldkártyát” megvásárolni, vagyis az autónk kötelező felelősségbiztosítását megkötni. Mivel a fenti okok miatt Koszovó nem lehet az ENSZ tagja, ezért eddig a legtöbb európai országot tömörítő Zöldkártya Rendszerbe sem léphetett be (ami két éve már nem is zöld…). A szerb dinár helyett pedig euróban fizethetünk...

Forrás: Wikipedia

Rendszámprobléma

Megérkezve az első, ami az utakon feltűnik, a svájci rendszámú kocsik nagy aránya. Mivel nem tűnik túl valószínűnek, hogy echte svájciak tömegesen érkeznének a koszovói hegyekbe túrázni, ezért – a svájci fociválogatottból kiindulva – könnyen rájöhetünk, hogy inkább a tömegesen Svájcban dolgozó koszovóiak térnek haza nyári szabadságra.

A kommunizmus évtizedeiben egyébként éppen az különböztette meg a koszovói albánokat az albániai albánoktól, hogy előbbiek már akkor is dolgozhattak Svájcban (vagy más nyugati országban), így ez viszonylag jobb életszínvonalat jelentett a koszovói albánok számára. Azokban az időkben érezhető is volt némi „lenézés” a koszovóiak részéről a „szegény albániai rokonok” irányába...

Az igazi problémát természetesen nem a svájci rendszámok okozzák, hanem a szerb rendszámok, melyek miatt éppen vörösen izzik a konfliktus a két ország között. A Koszovóban élő szerbek ugyanis még a Szerbia által kibocsátott rendszámokat használják, ám a koszovói hatóságok ezt nem fogadják el, és jelenleg épp pénzbüntetéssel sújtják azokat, akik nem hajlandók a koszovói rendszámokra áttérni. A helyzet pattanásig feszült, és a szerb hadsereg 2022 decemberében teljes készültséggel felvonult a határ szerb oldalán. A főleg szerbek lakta északi megyékben (Mitrovica környékén) egyébként is meglehetősen nagy az esély az utcai zavargásokra, lövöldözésekre, ezért mi inkább az ország nyugati felébe tartunk, amely egyébként is gazdagabb látnivalókban.

Jaguar a tehenek közt – A koszovói utakon gyakran találkozhatunk jól szituált, svájci rendszámú kocsikkal

Fotó: Telbisz Tamás

Kis-Mostar

Metohija legnagyobb települése és egyben Koszovó legszebb városa Prizren. Aki járt már Mostarban, feltehetőleg nem csodálkozik azon, hogy Prizrent „Kis-Mostarként” emlegetik. A Šar Planina hegység lábánál, a gyors sodrású Bisztrica folyócska menti település számos hídja közül az egyik valóban eléggé hasonlít a mostari Öreg-hídhoz. Ez is a török időkből származó építmény – csak éppen jóval kisebb a mostarinál és nem is emelkedik oly magasan a folyó fölé. Aki ennek korlátjáról próbálna fejest ugrani a vízbe, összezúzná magát a sekély, köves mederben. Időnként persze mélyebb a víz, amikor a Šar Planinából lezúduló vizek áradást hoznak a városba, de ebben sincs feltétlenül köszönet. Az 1979-es árvíz például teljesen elsodorta az öreg kőhidat – amit napjainkban láthatunk, az csupán az újjáépített átkelő.

Prizren hangulatos városképe az Öreg-híddal, a Szinan pasa-mecsettel, háttérben a Fellegvárral

Fotó: Telbisz Tamás

Metohija, avagy Dukadjin

Miként azt más országoknál is láthattuk (pl. Észak-Macedónia), már pusztán egy-egy földrajzi név is képes kifogyhatatlan vitákat gerjeszteni. Koszovó nyugati részét szerbül Metohijának, albánul Dukadjinnak nevezik. Koszovó – azaz Rigómező – szűkebb értelemben csak az ország keleti medencéjét jelenti. A szerb politika ezért – a szerb kifejezést hangsúlyozva és Koszovót magát „kisebbnek” mutatva – szereti úgy nevezni a teljes területet, hogy „Koszovó és Metohija”. Ezzel ellentétben a koszovóiak röviden csak „Koszovó”-nak hívják a teljes országterületet. Lassan ez is évszázados vita. A nyugati országrészt mindettől függetlenül szabad Metohija vagy Dukadjin néven emlegetni, és mi éppen erről a részről szemeltünk ki pár érdekességet.

Mostarhoz hasonlóan itt is három vallás szentélyeit találhatjuk a városban, ám a hozzájuk tartozó etnikumok nem pont ugyanazok, mint ott. Mivel az albánok többsége muszlim, így mecsetekből van a legtöbb. De akad katolikus templom is, hiszen egy kisebb részük katolikus. A leghíresebb albán katolikus ráadásul pont Prizrenben született: őt Teréz anya néven ismeri a világ. Végül szerb ortodox templomok is találhatók a városban – ám ezek különösen veszélyes helyek. A kordonnal lezárt Szent György-katedrálisba próbálunk bejutni, de rendőrök állják utunkat. Ám, amikor megtudják, hogy magyarok vagyunk, minden gond nélkül beengednek, hiszen nem tőlünk kell félteni a templomot. A koszovói szerb templomok a szerb ortodox vallás legősibb szentélyei – épp ezért az albán nacionalisták kiemelt célpontjai. 2004-ben (tehát még a függetlenség kikiáltása előtt) súlyos zavargások voltak Koszovóban, melynek során az embereket ért támadások mellett tucatnyi szerb templomot romboltak le, égettek föl, fosztottak ki az albánok. A legtöbb prizreni ortodox templom is ennek esett áldozatául. Szimbolikus jelentőségük miatt azonban érkezett elég szerb támogatás ahhoz, hogy újjáépítsék őket. A szerb hívek nagy része viszont elmenekült Prizrenből. (Igazságtalanok lennénk persze, ha nem említenénk meg, hogy korábban szerb részről is elég kemény ütések zúdultak az itt élő albánokra.)

A prizreni Szent György- katedrális a 2004-es zavargások után

Forrás: Twitter

A prizreni Szinan pasa-mecset kupolája

Fotó: Telbisz Tamás

Prizren egyébként „szent hely” az albánoknak is, hiszen itt jött létre a Prizreni Liga 1878-ban, ami először tűzte zászlajára az albán autonómia/függetlenség ügyét – akkor még az Oszmán Birodalmon belül. A Liga alapításának háza napjainkban múzeum, noha ezt az épületet a szerbek rombolták le 1999-ben, ám a hídhoz és az ortodox templomhoz hasonlóan ezt is újraépítették a város lakói. A történelem nagy részében stratégiailag is fontos hely volt Prizren, ami a város fölé magasodó hegyre épített Fellegvár (Višegrad) katonai jelentőségének köszönhető. A hegység felé korlátozott a város növekedési lehetősége, ám a Metohijai-medence irányába szépen elterebélyesedett a napjainkban közel 100 ezer főt számláló település.

Egy ekkora település természetesen jó közlekedési kapcsolatokat is igényel, ami Prizren esetében tökéletesen megvan. A város mellett fut a Prishtinát Tiranával összekötő nemzetközi autópálya (erről Enver Hodzsa idejében nyilván még álmodni sem lehetett). Kifejezetten friss fejlemény, rá is csodálkoztunk alaposan, hogy az albániai Kukës mellett 2021-ben átadtak egy új nemzetközi repülőteret. Mivel ez Albánián belül egy meglehetősen eldugott kis szeglet, ezért elég egyértelmű, hogy Koszovó délnyugati része, konkrétan Prizren kiszolgálására épült az Egyesült Arab Emírségek néhai vezetője, Zayed sejk jóvoltából... A repülőtér eredeti célja az volt, hogy segélyeket (és fegyvert?) juttassanak ezen keresztül a szerb elnyomás elől menekülő koszovóiaknak, később azonban polgári repülésre is alkalmassá tették. Az első nemzetközi járat pedig – nem épp meglepő módon – Zürichből érkezett.