Amikor még 2018 tavaszán munkatársaimnak először említettem katalóniai utazásom ötletét, ugyanolyan elkerekedett szemmel néztek rám, mint amikor egy évtizeddel korábban Bosznia vagy Albánia nevét kimondtam. A rendszerváltozáskor egyetemista voltam, így van megélt tapasztalatom a diktatúráról, ezért úgy gondoltam, tudom, mire számíthatok, amikor közel egy évvel a levert függetlenségi mozgalom után a spanyol uralom alatt élő Katalónia földjére lépek…
…és nem is csalódtam! Az első benyomások igazolták a bennem kialakult képet: csak a graffitizők arctalanságában élhet(ett) tovább a szabadságküzdelem. Így az üzenet rövid és a legdirektebb. Miután majd’ két hétig keresztül-kasul bejártam Katalóniát, egyre jobban elbizonytalanodtam és az addigi magabiztosságom furcsa kettősséggé alakult át.
A közép-európai, illetve Kárpát-medencei szocializáltságommal és reflexeimmel nagyon otthonosan éreztem magam ebben az éppen elfojtott szabadságküzdelmű világban: tátott szájjal bámultam, hogy így is lehet élni, politizálni, küzdeni a függetlenségért.
Érzéseim átalakulása valójában már a tervezés idején elkezdődött, ugyanis ismerőseim elképedésén „fellelkesülve” írtam az évtizede Barcelonában dolgozó barátomnak, megkérdezve, hogy szerinte mennyire veszélyekkel terhelt a tervezett út? Gyorsan válaszolt: „A kockázati besorolás alacsony. Érdekes, mert a nyugati sajtó alapján valószínűleg Magyarország magasabb kockázatú...” Nem egészen ilyen válaszra számítottam!
Ha meg akarjuk érteni a katalán helyzetet, nézzük először az otthonosság-érzést: a katalánok számára a szabadság/önállóság/függetlenség: érték. Ez a történelmük alapján érthető: 1714-ig független, vagy részben (perszonálunió formájában) független országként léteztek, ám ekkor a „spanyolok” erőszakkal beolvasztották őket. Ennek számos településen vannak emlékhelyei. Csak a legismertebbet – és az úti könyvek által nem nagyon reklámozottat – említve: Barcelona közepén, egy kis terecskén áll a Néri Szent Fülöp-templom és a mellette lévő iskola. Ennek a golyólyuggatta falát emlékhelynek tekintik, mert a várost elfoglaló katonák itt nemcsak a velük szemben harcolókat lőtték agyon, hanem gyerekek tucatjait is… Minden olyan településen, ahol egykor komolyabb összecsapások voltak, hasonló hivatalos vagy nem hivatalos emlékhelyeket találunk. Ráadásul ettől az időszaktól élő, rideg valóság a területi szétszakítottságuk is: a Pireneusok északkeleti része és számos olyan ősi katalán település mint Perpignan, francia területté vált, ahol az öntudat és a nyelv üldözése egészen más eszközökkel, de jóval hatékonyabban zajlott.
E pillanattól kezdve a katalánok egészen a Caudillo, azaz Francisco Franco 1975-ben bekövetkezett haláláig elnyomásban éltek. Az intenzitásban volt ugyan hullámzás, de azzal a történészek általában egyetértenek, hogy a vége volt a legrosszabb, amikor a katalán nyelv magánszférában való használatát is tiltották.
Franco után Spanyolország demokratikus berendezkedésű, alkotmányos monarchiává alakult át. Fokozatosan kiépültek a demokrácia intézményei, új törvények születtek, demokratikus választásokat tartottak. A folyamat végeredményeként az önkormányzatisággal rendelkező régiók saját testületei is megszülettek, így az 1980-as évek elejére Katalónia ma is működő intézményrendszere is kiépült. Ezért teljesen indokolt és törvényes a „hivatalos” katalán zászló használata a spanyol mellett, vagy annak alternatívájaként.
Az elmúlt évtizedben azonban egyre feszültebbé vált a katalán–spanyol viszony, ami a 2018-as, alkotmányellenesnek minősített és betiltott, de azért részben megtartott függetlenségi népszavazáshoz vezetett.
Ennek legfőbb okát az időben kereshetjük: felnőtt és politikailag aktívvá vált egy réteg, amely már nem ismerte a diktatúrát, és tagjai elégedetlenek a kialakult helyzettel. E függetlenségi mozgalom és a „bukását” követő ellenállás színe a katalán zászló alapszíne, a (citrom)sárga lett. Így ma Katalónia – a fővárostól a legeldugodtabb településig – sárgában úszik.
Az elmúlt – pandémiától is terhelt – években az indulatok sokat csitultak. A függetlenedési népszavazást szervező vezetők közül párnak sikerült külföldre, például Belgiumba menekülnie, és hiába az EU-tagság, nem adták ki őket a spanyol hatóságoknak – így a látványos bosszú, „az alkotmányos rend megbontóinak” felelősségre vonása, nem sikerült tökéletesre. Azután jött a járvány, majd az energiaválság, háttérbe szorítva e kérdéseket… De azt, hogy a hamu alatt tovább izzott a parázs, jól jelzik a 2023. novemberi események: a spanyol választások után kormányt alakító szocialisták koalícióra léptek a katalánok és más kisebbségek pártjaival, megszerezve így a parlamenti többséget! Ennek az ára viszont az az amnesztia volt, ami többek között a függetlenségi népszavazás miatt bebörtönzötteket is érinti. (Nem mellesleg jogilag problémás jogszabály alkalmazásával.) Nem véletlen, hogy már az amnesztia-ötlet felmerülése pillanatától egyre nagyobb tüntetések zajlottak ellene Spanyolország-szerte. És nem lehet tudni, hogy a kormánytöbbség fenntartásának lesznek-e későbbi feltételei is? Hisz a kisebbségek képviselői váratlanul zsarolási helyzetbe kerültek… Ez pedig minden oldalon indulatokat szított.
Ezen történések ráadásul messze nemcsak Katalóniáról szólnak. A baszkok különállási mozgalmai hasonlóan hosszú múltra tekintenek vissza, ám az ETA terrorszervezet révén sokkal véresebbre. De a galíciai terület lakói is szívesen eljátszadoznak a függetlenedés gondolatával, s hogy teljes legyen számunkra az eszmetörténeti zavar: ezt ott a helyi kommunista párt képviseli… Azaz: mintha a sorba állított dominók közül meglöknénk az elsőt! Így érthető, hogy mindazok, akik Spanyolország egységében érdekeltek politikai, gazdasági vagy bármilyen szempontból, igencsak aggódnak, és ennek hangot is adnak. Akár tüntetések formájában is...
Ám korántsem teljesen világos, hogy a katalánok miként képzelik el a jövőt. Ez jelenik meg a használt szimbólumok tarkaságában is: van, aki a függetlenség szimbólumát, a sárga „kokárdát” a „hivatalos” katalán zászlóra erősíti föl. Akad, aki a független Katalónia kék alapon fehér csillagot is tartalmazó zászlajával fejezi ki érzéseit, más a „hagyományos” sárga-vörös zászlót használja, de csillaggal bővítve, kifejezve a mostanitól eltérő, de mégis a spanyol állam részeként megmaradó Katalónia képét.
Emellett vannak „unionisták” is, azaz a jelen helyzettel elégedettek. Ha a szimbólumok arányából következtetünk, akkor nagyon kevesen lehetnek... Persze egy-egy településen belül is megoszlanak a vélemények a jövőről, amit a kirakott zászlók egyételműen jeleznek. Ugyanakkor pár dologban egyetértés van:
Libertát presos polítics! – ezt a követelést mi a március 15-i ünnepségeken „A politkai státuszfoglyok szabadon bocsáttassanak!” formában szoktuk idézni. És a felirat nemcsak magánházakon olvasható, hanem a templomtorony mellett, a városházák homlokzatain is...
Közmegegyezés van abban is, hogy a mostani helyzet rossz, ezért változtatni kell rajta, és ezt az igényt ki kell mondani, jelezni kell! Bárhol és mindenhol, bármilyen eszközzel!
Ugyanígy mindenki egyetért abban is, hogy Katalóniában elnyomás van és nincs demokrácia.
E ponton kell végiggondolni mindazt, ami meglepetésként éri a Keletről jött utazót. Élettapasztalatom alapján az „elnyomásról” és a „demokrácia hiányáról” bennem kicsit más kép él... A másik meglepő sajátosság az eltérő vélemények tisztelete. Erkély- és lakásszomszédok különböző szimbólumai, eltérő politikai állásfoglalásuk békésen megfér egymás mellett. Egy gondolatkísérlet erejéig próbáljuk meg e képeket átkonvertálni valahová a Kárpát-medencébe vagy a Balkánra!… és gyorsan tegyünk hozzá egy számot is, hogy hány másodperc múlva szabadulnának el a megfékezhetetlen indulatok…
Ez az a pillanat, ami miatt a Katalóniában járó hazánkfia eltátja a száját: igen, az itt élők képesek elszabaduló indulatok nélkül kifejezni a változtatási/nagyobb szabadság utáni vágyukat. Nyíltan és egyértelműen. [És a Hatalom által (legtöbbször) toleráltan.]
Mégis, milyen eredménnyel? Azt majd meglátjuk a következő években…
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
