Döbbenetes élmény terepjárós tetősátorlakhelyünkről felnézni éjszaka, ahogy a zsiráfok fölöttünk, a csillagos ég alatt rágcsálják a leveleket. A namíbiai himba törzs szerint a zsiráf a föld és az ég közötti közvetítő, mert hosszú nyaka közelebb viszi őt az istenekhez.

Sok tucat országban jártam már a munkám miatt, mindenhol fényképeztem. Egy idő után elhittem, természetes, hogy nekem megadatik az állandó kaland. Ma is hiszek a Földgömb mottójában, a megismerés kalandjában, de kicsit túlzásba vittem az élmények hajszolását, és egy idő után kiégtem.

Amikor az ember évi 10-15 országban utazik, elfelejti igazán értékelni a helyzetét.

Megmosolyogtam a megvilágosító, „mindent megváltoztató utazást”, amit sokan Ázsia buddhista templomaihoz kötnek. Ám a namíbiai természetközelség, a két hónapos kiszakadás a civilizációból és Afrika nyers ereje mélyebb nyomot hagyott bennem, mint gondoltam volna. Hosszú idő volt letisztázni magamban mindezt. Ezalatt le is tettem a fényképezőgépet, és átértékeltem magamban a szakmám és a világ viszonyát.

Spitzkoppe, „Afrika Matterhornja” – A különleges gránithegység a Damaraland vidéken található, sziklavilágáról, sziklafestményeiről híres. Legmagasabb része (1784 m) látványosan emelkedik ki a szavanna fölé

Fotó: Kálló Péter

Zsiráfok az Etosha Nemzeti Parkban – Az Etosha Namíbia egyik ikonikus vadvédelmi területe, mely különösen híres a gazdag élővilágáról. A park egyedülálló élőhelye a központi őstó-maradvány, a 120 km hosszú és 50 km széles Etosha Pan sós mocsárvidéke

Fotó: Kálló Péter

Eltávolodás és ráeszmélés

Namíbia első látásra egy „rakás kő és homok”, nem különlegesen spirituális hely. Sőt, a fehér bőrű utazó a helyiek szemében egy két lábon járó pénztárca.

Az igazi felismerést nemcsak a táj hozza el, hanem a váratlan pillanatok és a természet szenvtelen közelsége. Főleg egy lakó-terepjáróból. Namíbia olyan, mintha egy David Attenborough-film elevenedne meg.

Edward Hopper-festmény elevenedik meg, ahogy megérkezünk – Swakopmund Namíbia egyik legismertebb tengerparti városa, ahol a német gyarmati örökség találkozik az afrikai életstílussal, a Namib-sivatag pedig az Atlanti-óceánnal... Népszerű filmforgatási helyszín, a legendák szerint szellemek járják ködös partjait

Fotó: Kálló Péter

Namíbia ivóvízellátása a száraz éghajlat és az édesvízhiány miatt kulcsfontosságú – A part menti városok, például Walvis Bay és Swakopmund az Atlanti-óceán vizét sótalanítják

Fotó: Kálló Péter

Népsűrűsége minden introvertált ember álma, mindössze 3,3 fő négyzetkilométerenként. Elmúlik az a gyomorforgató érzés, ami rátelepszik az emberre például a budapesti karácsonyi időszak után. De azért egy-két hét után valódi élmény összefutni valakivel…

Drónfotóimat főleg az autóban ülve készítem, mert délelőtt 10 körül kezd elviselhetetlen lenni a forróság. Ilyenkor a volánnál lehajtott fejjel, a távirányító fölé hajolva fotózom. Ha épp akkor halad el mellettünk valaki, kivétel nélkül rémülten fékez. Biztosan valami baj van. A sofőr rosszul van. Tudnak-e segíteni? Amikor elmagyarázzuk, mi történik, ölelések, megkönnyebbült mosoly. Némi beszélgetés, kalandjaink megosztása, útitipp-cserék, és mindenki indul tovább.

A lemeztelenedés első szintje, amikor az ember, mint egy kabátot, leveszi magáról a civilizációt, és otthagyja valahol porosodni a sivatagban. Influenszerekkel persze itt is találkozunk – főleg a közösségi média által felkapott helyeken.

Például egy párral, akik teljes fotóstúdiót cipelnek magukkal a Deadvlei homokhegyekkel körbevett ősi agyagmedencéjébe, mely Namíbia egyik legismertebb Instagram-fotótémája, és egyben táji jelképe is. Ilyenkor a gyomorforgató érzés egy kicsit visszajön.

Ráébredünk, hogy sosem tudunk elég messze kerülni a 8 milliárd embertől. De ez is hozzátartozik a kiszakadás élményéhez: a narancssárga dűnék között pózoló estélyi ruhás nő látványa szürreálisan hat, de segít megérteni, mitől akarunk távol kerülni.

A mesterséges póztól, amely elfedi a természet szépségét. Tájidegen jut eszembe elsőre, azután kijavítom életidegenre.

A Deadvlei körül vöröses-narancssárga homokdűnék emelkednek – A legmagasabb a 325 m-es Big Daddy. Szeretem ezt a képet, mert nagyon jól megmutatja az arányokat, és érzékelteti, milyen aprók vagyunk. Ráadásul a Föld leghatalmasabb homokhegyei is errefelé sorakoznak

Fotó: Kálló Péter

Deadvlei Namíbia egyik legismertebb természeti csodája, a világ egyik legidősebb sivatagában. 900 éve a Tsauchab-folyó szivárgó vize homokdűnék közötti akácialigeteket táplált, de lefolyása és a felszín alatti víz útja más irányt vett. A fák kiszáradtak, de a száraz klíma miatt egy részük ma is lábon áll

Fotó: Kálló Péter

Elgondolkodom saját munkáimom is, van-e különbség. Csak a végtermék számít, maga a fénykép, a többi másodlagos? Vagy fontos, hogy valós mondanivalója legyen a munkáimnak? A hitelesség egyre jobban felértékelődik a közösségi média és a mesterséges intelligencia által túlszaturált valóságban.

Közel a természethez

Namíbiában az építészetben és a városok hangulatában is visszaköszön a német gyarmati múlt. Rendezett házak, tágas utcák, kevés autó a lakott területeken. Még Interspar is van, de jelentős oryx-, gazella- és egyéb vadhúskínálat egészíti ki az itthon is megszokottat.

A vadhúsipar jelentős szerepet játszik az ország gazdaságában és fenntartható fejlődési stratégiájában. A hatalmas szavannavidékek ideális környezetet biztosítanak erre – de kifejezetten a piacra termelő, főként fehér farmerek kezében lévő térségek. És ezek vannak többségben – a törzsi területek vadhúsa az önellátásra korlátozódik. Az sem véletlen, hogy az északi országrészt erős állategészségügyi kerítés szeli át Ny–K-i irányban, elválasztva a piacorientált, ellenőrzött és a „vad”, törzsi kezelésű szavannákat.

A zebrák csoportosan élve jobban védekezhetnek a ragadozók ellen – Mozgás közben csíkjaik összemosódnak, megzavarva a támadókat. Egy magányos zebra – mint ez az Etosha Nemzeti Parkban – sokkal sebezhetőbb

Fotó: Kálló Péter

A privát területek vadászturizmusa már vagy húsz éve felfelé ível, de a természetvédelmi területek egy része közösségi tulajdont alkot. Itt a közösségé a vadgazdálkodásból, ökoturizmusból és vadászturizmusból származó bevételek jelentős része. A felsőoktatásban épp ezért is a vadgazdálkodás az egyik legnépszerűbb szak…

Lassan sétálva közeledik felénk egy fekete orrszarvú család, kíséretükben egy vadőr – ebben a rezervátumban minden családra jut egy. Elmeséli, hogy előző éjszaka kínai orvvadászok támadtak rájuk, akik nemcsak a helyi energetikai befektetési lehetőségeket keresik, a nap- és szélenergia-bizniszt, hanem az afrodiziákumnak számító tülköket is. Ám ő a helyi törvények szerint nem viselhet fegyvert, csak értesítheti a katonaságot, ami elüldözi az orvvadászokat – már ha elég erős az egység a kincsvadászokhoz képest. Jó hír, hogy az orrszarvútülök-piacot a mesterségesen előállított, hamis labortülkökkel nemrég sikerült megrendíteni… (A tülök szőr és orrváladék elegyéből keletkezik, ezt kiválóan lehet imitálni.)

Egy modern fekete orrszarvú család Apa, anya, gyerek és a vadőr, aki szinte szimbiózisban él velük

Fotó: Kálló Péter

Vad vidéken

Északnak vesszük az irányt, az angolai határ felé, az Epupa-vízeséshez, amelyet a Kunene-folyó táplál. Az alapvetően száraz (hiszen térítő menti fekvésű) Namíbia fontos vízforrásánál járunk, ökológiai és gazdasági szerepe is kiemelkedő: az öntözés és vízellátás kulcsfontosságú eleme. Az Epupa-vízesés emellett a himbák, egy helyi népcsoport szellemi központja is.

Útközben kiderül, hogy nem érdemes a vízesésig felmenni, mivel ez a rész már két éve száraz! Akaratlanul párhuzamot vonok az időnként csupasz Tisza- és Duna-meder meg a Kunene között, bár tisztában vagyok vele, hogy a valós ok itt az angolai folyószabályozás, a Ruacana-vízerőmű működtetése.

Már egy napja nem találkoztunk senkivel. A táj szépsége azonban kizökkent a szárazság, a vízhiány és a környezetváltozás körül forgó elmélkedésből. Egy magaslaton megállítom az autót, kiszállok, hogy készítsek néhány fotót. Ahogy a végtelen, egyenes földutat fényképezem, hirtelen észreveszek egy félmeztelen, sötétvörös bőrű lányt, aki a fák között áll.

Rejtőzködő himba kisfiú – A gyerekek eleinte nagyon bizalmatlanok voltak, de hosszabb ottlétünk után teljesen feloldódtak. Feleségem szőke haját és az én barna szakállamat piszkálták. Még sosem láttak ilyen színű szőrzetet

Fotó: Kálló Péter

Megdermedek. A száraz táj magányosságához hozzászokva az ilyen váratlan pillanatok szinte filmszerűen hatnak. A helyzet horrorfilmek és thrillerek jeleneteit idézi. Ahogy körbenézek, egyre több arcot látok a fák között. Félmeztelen férfiak, fiatalabb és idősebb nők állnak mozdulatlanul, némelyikük kezében bot vagy pálca. Mindannyian csendben figyelnek. A legközelebb a lány van. Az ijedség ellenére sem tudom nem észrevenni finom arcvonásait.

Végül a találkozás valóban egy kalandfilm jeleneteit idézi – Szinte már giccsesen tökéletes, mintha egy Indiana Jones-film díszlete elevenedne meg, hiszen éppen a Koponya-szikla mellett élnek

Fotó: Kálló Péter

Egy pillanatra elmosolyodik. Lassan visszaindulok az autó felé, gond nélkül elérem. Amint biztonságban érzem magam, eszembe jut, hogy ezt meg kellene örökíteni. Felemelem a fényképezőgépet, és néhány képet készítek. Többen elmosolyodnak a kamera láttán.