Tükrözött valóság – Egy férfi pisztolyt tart a kezében egy pesavári fegyverműhelyben – arca egy poros tükörben látszik. A fegyvergyártás itt generációk óta a mindennapok része

Fotó: Varga Máté

A történet Szvátban indul, ott, ahol nagyjából két emberöltővel ezelőtt Stein Aurél Nagy Sándor nyomait kutatta. A völgyben, amely a világ egyik legszebb – és legsérülékenyebb – szeglete. Sokat látott és sokat szenvedett vidék: átvonult rajta hódító és hittérítő, britek, tálibok, pakisztáni és amerikai helikopterek. A hegyek között még mindig ott zúg a történelem szele, és az emberek tekintetében ott van valami, amit nem lehet egyik generációról a másikra eltüntetni.

A Mingorába vezető út poros, kanyargós, a Hindukus vonulatai pedig úgy tornyosulnak fölém, mintha évszázadok óta ugyanazt kérdeznék: „Mit keresel itt, idegen?” Ez a kérdés nem ellenséges, inkább kíváncsi. Talán azért, mert aki ide eljön, az ritkán jön csak nézelődni. Inkább keres valamit. Vagy elveszít.

A kisbusz végre megáll egy poros kereszteződésnél, a motor elhallgat, a hőség viszont marad. A sofőr rám néz, bólint, hogy: innentől gyalog... Körülöttem szűk, koszos utcák, agyagba süllyedt házak, az egyik falról egy puskás férfi képe néz vissza rám: nem hivatalos portré, inkább dicső halott, mártír vagy helyi legenda.

A levegő füstszagú és virágillatú egyszerre. Valahol csápli kebabot sütnek, máshol műhelyekből szűrődik ki a fémforgácsolás tompa dörmögése. Az egyik nyitott ajtónál egy kisfiú ül egy műanyag széken. A combján egy játékautó, az asztalon viszont szétszedett fémdarabok. Mintha pisztolyrészek lennének, de lehet, hogy csak egy régi ventillátor darabjai. Hogy mi is valójában, ezen a tájon nem mindig egyértelmű.

A gyerekkor súlya – Sok gyermek már fiatalon dolgozik ilyen műhelyekben, ahol a krétapor helyett lőpor és gépzsír tölti meg a levegőt. A kisfiú egy pesavári fegyvergyárban guggol

Fotó: Varga Máté

Érzem, hogy figyelnek. Nem ellenségesen, inkább ösztönös éberséggel. Azzal a fajtával, amit nem tanítanak, csak belenősz, ha ilyen földön élsz. Idegen vagyok – és ezt ők hamarabb tudják, mint én magam.

Egy férfi jön felém. Sűrű, sötét szakálla alatt szinte mosolyog, és amikor angolul megszólal, a hangja nyugodt, barátságos:
– Szereted a teát?
– Igen – felelem.
– Kövess, ez itt a boltom. Tejjel kéred, vagy zöld teát innál?
– Csakis a zöld tea – felelem. A pastuk földjén járok, errefelé kahvát, azaz zöld teát isznak.

A tea előtt azonban megérkeznek a rendőrök. Ketten. Aztán négyen. Ketten civilben vannak, a másik kettőnél rádió. Suttognak, rám néznek, telefonálnak. Láthatóan ritka esemény vagyok: nemcsak újságíró – amit persze jobb nem felfedni a kéretlen kérdések elkerülése végett –, hanem nyugati is. A rendőrfőnök is befut néhány perc múlva, a szeme fáradt, de érdeklődő:
– Te kínai vagy, ugye? – kérdezi halkan, de határozottan.
– Nem, magyar.

Pakisztánban a növekvő kínai befolyás miatt sokak szemében a külföldi egyet jelent a kínaival. Én azonban fehér vagyok, mint egy frissen meszelt templom fala, ami önmagában is szokatlan látvány errefelé.

– A tálibok miatt – magyarázza a rendőrfőnök –, itt a külföldi ember potenciális célpont... És ezt ő mindenképpen szeretné elkerülni.

A rendőri jelenlét innentől kezdve állandósul. Azért teázunk még egyet. Két egyenruhás iszogat velünk, egyikük csizmája poros, a másik cigarettája parázslik a csésze fölött.

– Most már csak egy hotel kell neked – mondja a főnök, és int, hogy szálljunk be az autóba. – Ne aggódj, van hely! Több hotel is van a városban, de csak egyben van meleg víz.

Szavaiból lassan kezd kirajzolódni, miért is vagyok ennyire szem előtt. Nemcsak arról van szó, hogy kevés idegen jár erre, hanem hogy ez a vidék hosszú éveken át senkinek sem volt igazán biztonságos. Főleg nem a nyugatiaknak.

Pakisztánban a tálib szó nemcsak ideológiát, hanem nagyon is valóságos fenyegetést jelent. A tálib mozgalom nemcsak Afganisztánban létezik. A Pakisztáni Talibán Mozgalom (TTP) nevű szervezet 2007 óta aktív, és épp ezekben a hegyvidéki tartományokban – Szvátban, Dél- és Észak-Vazirisztánban, Bajaurban – vált erőssé.

A TTP célja a pakisztáni állam meggyengítése, az iszlám törvények erőszakos bevezetése, és minden „idegen befolyás” kiszorítása. Ezen a földön, ahol a vendég, aki máshonnan jön: szent. Néha mégis célponttá válik!

Malala Juszufzai is ebből a világból jött. Vékony hangú, sötét szemű kamaszlány volt. 15 évesen fejbe lőtték, pusztán azért, mert lánynak született, és iskolába akart járni. Itt született Mingorában, alig pár kilométerre attól a ponttól, ahol most ülök egy poros dzsip hátsó ülésén. A golyó, amelyet neki szántak, végül csak felhangosította a hangját. Ma Nobel-békedíjas, már külföldön él, de öröksége itt maradt a völgyben.

A hotel egy háromszintes kopott épület a folyó partján. Inkább egy kiterjesztett családi házra emlékeztet, mint turisztikai létesítményre. A recepció mögött egy tizenéves fiú ül, komolyabban, mint a kora engedné. Miközben beír a vendégkönyvbe, lopva rám pillant, mintha mérlegelné, tényleg ember vagyok-e, vagy csak egy idegen látomás, amit a túl sok por és napfény varázsolt ide.

A rendőrfőnök vált még vele néhány szót pastu nyelven, aztán hozzám fordul:
– Holnaptól mindig lesz veled valaki. A saját érdekedben. Ha bárhova menni akarsz, előtte telefonálj!

Egy sarokban álló férfi, Ásfák bólint. Idősödő, a szakálla őszül, a feje kopasz, tekintete szelíd. Nem szól, nem kérdez, csak ott van. Az a fajta ember, akit nehéz leírni, de könnyű megjegyezni.

A rendőrfőnök int, hogy mehetek. De most már tudom: innentől nem vagyok egyedül. Ásfák velem van, mint egy felfegyverzett árnyék, aki nem azért jött, hogy kövessen, hanem hogy megelőzzön minden bajt, ha kell.

Másnap reggel Ásfák már a szálloda előtt vár. Egy régi, leharcolt motor mellett áll, amelyet két mozdulattal indít be minden alkalommal, de csak a harmadikra indul el. Golyóálló mellényben van, oldalán gépfegyver. Rám néz, biccent, és már indulunk is Mingora poros, nyüzsgő utcáin át.

Őrség a völgyben – Rendfenntartók Mingora városában, a Szvát-völgyben. A kép jobb oldalán Ásfák guggol

Fotó: Varga Máté

Nehéz hozzászokni, hogy van testőröm. Mármint „nemcsak” rendőri kíséret, hanem egy konkrét ember, aki árnyékként jön velem, és akin látszik, hogy ha kell, nem gondolkodna sokáig... Ásfák nem beszédes, nem kíváncsi és nem kérdez – de valamiért mégsem érzem kényelmetlennek a jelenlétét. Talán mert a szemében nincs ítélet. Csak figyelem.

Nekem viszont furcsa ez a dinamika. Még sosem volt testőröm. Nem tudom, ilyenkor mi az elvárás, hogyan kell viselkedni.

Hagyomány és mindennapok – A legtöbben – hagyományos viseletként – szalvár-kamízt viselnek, ami egy kényelmes, bő szabású nadrág és tunika együttese

Fotó: Varga Máté

Így aztán elviszem enni. A helyi konyhával nem vagyok teljesen összebarátkozva. Az ízek erősek, a csípős fűszerek gyakran rejtve támadnak, és a higiénia is gyakran inkább vallásos hit kérdése, mint egészségügyi biztosíték. Végül egy közeli KFC-utánzat mellett döntök, amit „CFC”-nek hívnak, és ahol nagy betűkkel hirdetik: ZINGER BURGER. Real Taste.

Ásfák eleinte nem akar bejönni. Amikor mégis, szinte feszeng a modern, neonfényes enteriőrben. A pultnál két kamasz srác áll, akik egy pillanatra meghökkennek a jelenlétünkön, aztán felderülnek. Amikor a rendelést kifizetném, a tulaj – egy ötvenes, vidám bajszú férfi – határozott mozdulattal eltolja a kezem:
– Vendég vagy. Nem fizetsz. Ez Pakisztán – mondja angolul. És tényleg: itt a vendég nem fizet. A vendég Allah küldötte. Ez nemcsak udvariasság, hanem mélyen gyökerező kulturális szabály – ha fizetni próbálsz, azzal inkább sértesz.

Leülünk egy sarokasztalhoz. Ásfák óvatos mozdulatokkal harap bele a zinger burgerbe, mintha az akár robbanhatna is. Eszik, de közben kicsit oldalra fordul, mintha szégyellné, hogy ilyen „városi ételt” vesz a szájába. A végén leteszi a szalvétát, és felnéz rám:
– Nem rossz. De… a csápli kebab jobb.