A Föld különleges helyeinek – jellemzően 19. századi – feltárása többnyire a helyszín alapos tanulmányozását, majd leírását jelentette. A globális mozaik lassan állt össze, egy-egy vidék megismerése és az információátadás is lassan zajlott. Ennek megfelelően viszonylag kevesen voltak, akik összetett, összehasonlító vizsgálatokat végeztek, és tág kitekintéssel általános következtetéseket kerestek. Ehhez szokatlan ötletek, formabontó gondolatok, úttörő megérzések és hatalmas szerencse is kellett. Alexander von Humboldt a lényegre tapintott.

Leglátványosabban akkor, amikor Dél-Amerika térségében az Egyenlítő vidékét célozta meg, és a geográfia egyik legkomplexebb kérdésköréhez, a földrajzi övezetességhez adott gyökeresen új ismeretanyagot. A legjobb helyre navigált, és óriási szerencséje is volt. A mai Ecuador vidékét is célterületül választotta, így olyan helyre jutott, ahol minden az ölébe hullott. Belátható-bejárható területen belül a meleg, síkvidéki esőerdőktől a jég borította magashegységekig, 6000 m-nyi szintkülönbséggel, ami – az eltérő éghajlati lépcsők miatt – tulajdonképpen az egyenlítői övtől a sarkvidéki övig hordozza a földrajzi övezetesség sajátosságait. Egy teljes félteke éghajlatfüggő környezeti rendszerére nyílt ablak – csak épp függőleges irányban. Erre persze rá kellett jönnie, amihez igazi német precizitással végzett természetbúvárlat adta az alapot.

Függőleges övezetesség – Humboldt alapmegállapításait fokozatosan kiterjesztették az Andok más térségeire (és azután globálisan minden hegyvidékre). Így összehasonlíthatóvá váltak az éghajlat-adta eltérések – ahogy ezen a korabeli ábrázoláson is szerepel már számos ikonikus hegyóriás. Persze körülölelve a központba helyezett Chimborazót (Aconcagua – Argentína, Sajama – Bolívia, Cotopaxi – Ecuador, Popocatepetl – Mexikó)

Fotó: Nagy Balázs

A tengerszinttől a legnagyobb magasságig kellett a terepet bejárnia, miközben minden magassági szintben vizsgálódik. Valójában mit is csinált Humboldt? Az időjárási sajátosságoktól a vízrajzon át a talajokig, a domborzatalakulástól a növényzeten és állatvilágon át a növénytermesztésig és állattenyésztésig, az életmódbeli különbségekig mindent megfigyelt, összegyűjtött, magassági szintekre tagolt. Ebből pedig összeállt a térségre vonatkozó függőleges övezetesség rendszere. Ami – térben besűrítve – a vízszintes övezetesség „magasba fordított”megjelenését vetítette elé.

Elképesztően részletes, következetes adatbázist állított össze, mindezt gyönyörűen táblázatos rendszerben és metszetrajzokon is összegezte. Ezzel pontosan megágyazott a más helyszíneken is elkészítendő keresztmetszeti vizsgálatoknak, amelyek azután megadták a függőleges övezetesség helyi, regionális és még nagyobb térségi sajátosságait és összefüggéseit.

Kései dokumentum – F. G. Weitsch festménye egy szűk évtizeddel a helyszíni munka után készült a Chimborazo közelében táborozó és dolgozó Humboldtról és kutatótársáról, Aimé Bonplandról. Humboldt nem egyedül vándorolt, és nem ad hoc dolgozott, hanem tervszerűen, jól felszerelt csapattal tevékenykedett

Fotó: Nagy Balázs

Miért időszerű kérdés mindez napjainkban is? Mert a magassági övek elhelyezkedése, a zónahatárok nem állandóak, hanem a klímaváltozással elmozdulnak, eltolódnak.

Ez az adott területek környezeti jellegzetességei, az ott zajló folyamatok révén mérhető, így a klímaváltozás következményeinek pontos és érzékeny indikátora van a kezünkben – világszerte. Elég, ha az erdőhatár, a hóhatár vagy a haszonnövények magassági termőterület-eltolódására gondolunk.

Humboldt helyszínválasztásának nagyszerűségét, a függőleges övezetesség historikus alapvetéseit bárki megtapasztalja, aki átszeli Ecuadort, e viszonylag kis területű és jól bejárható andoki országot – amely így nyilvánvalóan egészen rendkívüli, tapintható változatossága révén igazán vonzó. Számunkra még azért is, mert egyik legkiválóbb szóképünk, a szuperlatívusz megjelenítés bajnoka, a „mindennek a teteje” is innen származik, hiszen valaminek a „csimborasszója” megjelölésnél tényleg nincs feljebb!

Magas vízállás – A Napo mellékfolyója, a Cuyabeno meanderein kanyarogva összefüggő zöld esőerdőfal kísér – itt épp 2 km-re délre az Egyenlítőtől. A folyó lomhán hömpölyög az Amazonas-medence ÉNy-i peremvidékén, kb. 230 m-en járunk, de innen még jóval több mint 5000 km a főfolyam atlanti torkolata

Fotó: Nagy Balázs

Meleg, nedves síkvidék (500 m-ig)

Száguldó, hosszú, motoros kenunk orrában a helyi szakember erős lámpákkal és munkavédelmi szemüvegben kémleli az Amazonas-medence Napo vízrendszerében az éjszakai partokat. A zöld fal nem látszik, az esőerdő hangjai ugyan ilyenkor is erősek, de most a motorzúgás az uralkodó. A szemüveg oka az elképesztő mennyiségű, fényre repülő és becsapódó rovar, a sötétben suhanásé pedig az élővilág hatékony megfigyelése. A felcsillanó szemeket keressük – a kajmánoktól a jaguárokig. Éjszaka igazán aktív az erdő, de ekkor is leginkább a folyó menti szegélyek. Nappali hőségben legfeljebb majmok mozognak a fákon, hárpiák lesnek áldozatra, papagájok és tukánok röppennek, hoacinok kapaszkodnak az alsó ágakon. Jellemzően ők is az esőerdőben kanyargó folyóágak mentén, ahol jár egy kicsit a levegő, vagy legalábbis – az erdő mélyéhez képest – kevésbé töményen párás a környezet. Mindebből nappal, közelről alig látható valami. Éjszaka azonban a szemek kifejezetten árulkodóak. Motor nélkül siklunk az ártér szegélyén, mellettünk egy bokron óriáskígyó figyel, előttünk kajmánok leskelődnek. Partra lépve óriási madárpók bukkan fel, békák és rovarok mindenütt, pár lépésenként meg kell állnunk, hogy az elképesztően változatos élővilágban gyönyörködjünk. Persze nappal is van mit nézni, ugyanakkor a szélesebb tájból szinte semmi sem látszik: alapvetően a lassan hömpölygő, meanderező, hordalékgazdag folyók árterein járunk, de e forró és nedves síkvidék tájképéhez az alacsony teraszok is hozzátartoznak. Eredendően teljes a síkvidéki esőerdő-borítás, de az itteni indián közösségek a néhány méterrel magasabb, ármentes szinteken kis ültetvényeket működtetnek lábon álló házcsoportjaik körül. A banán, a jukka és a kakaó is megél itt, bár az avar nélküli talajtakaró rendkívül vékony és gyenge termőképességű – a tyúktartás végtermékei gazdagítják csak kissé a szervesanyag-mennyiséget.

Fotó: Nagy Balázs

Éjszakai élet – Hüllők, kétéltűek és ízeltlábúak tűnnek fel legelőször a fejlámpa fényében. Gyakorlatilag bármerre, amerre fordulunk. Ott is, ahol nappal nem is gondoltuk volna: a mosdószifontól a csomagjainkon át az épületlábazatokon keresztül a gumicsizmánk belsejéig...

Fotó: Nagy Balázs

Palánkgyökerek között – A vékony, gyenge termőképességű és átázó talajon a támasztógyökerek elengedhetetlenek az óriásfák növekedéséhez. A leghatalmasabbak a 30-40 m-esre is megnövő, 100 éves kort is meghaladó ceibók (magyarul: kapokfa). Gumicsizmában cuppogva nézhetünk fel az elképesztően gazdag életközösségeket is hordozó fatornyokra, amelyek ha kidőlnek, „öldöklő”, a fényért zajló versenyhelyszínt nyitnak

Fotó: Nagy Balázs

Dombvidéki és hegyi erdők (500–2500 m)

Már megint vizet kapunk a nyakunkba, ahogy egy régi úton a folyóvölgy oldalában tekerünk. Jobb esetben csak vízesések zúdulnak le a lejtőkön, de a csuszamlások is megdöbbentően gyakoriak. Az erdők sokszínűsége itt, a kevéssé forró terepen már csökken, de a biomasszatömeg változatlan. Minden lejtő instabil, a forgalom lassú, az utak hullámosak. A folyók vadul zúgnak, az eredeti növényzet pedig csak a legnehezebben megközelíthető helyeken maradt meg, mert egyébként mindent elfoglalnak az ültetvények: még az olyan meredek terepeket is, ahol egy elejtett kapáért fél napot kell gyalogolni a lejtő aljáig... Persze mindez csak addig tart, amíg egy csuszamlás le nem radírozza a közepes műgonddal létrehozott, a síkvidéki esőerdőkhöz mérten hízott talajtakarójú termőterületet. Mivel ez a magassági szint a nedves szavannák és a monszunerdők felépítésére és működésére emlékeztet, így a növénytermesztésre is szélesebb körben alkalmas. A guavaszezon épp erős, ezért a vízesésekből és a hegyek által megállított fellegekből származó nedvesség elől egy lekvárüzembe húzódunk.

Az Ördög üstje – Az Egyenlítőtől 150 km-re, délre, 1500 m-en: a zöld, meleg, nedves hegyi erdő az Andok keleti oldaláról lerohanó folyók és patakok szabdalta terepen nő. A nedves légtömegek és a vulkáni alapkőzeten lezúgó vizek egész évben magas páratartalmat biztosítanak

Fotó: Nagy Balázs

Jól terem – A guava széles körben hasznosított gyümölcs. Szupergyümölcsként is híres, hiszen a terméstől a fájáig élelmiszerként, bő és változatos vitaminforrásként és (kérge, levele) gyógyászati célokra is felhasználható

Fotó: Nagy Balázs

Hegyi esőerdők (2500–3800 m)

Ha a 2700-3000 m-es magasságban fekvő ecuadori fővárost járjuk, a nagyszerű, koloniális óvárosban gyalogolva gyakran kell az eget kémlelnünk. Igen gyorsan, szinte bármikor zivatarrá állhatnak össze a fellegek, ez pedig ilyen magasságban, az egész évben tavaszias hőmérsékleten hegyi esőerdőket éltet. Legalábbis, ahol meghagyták az eredeti növényzetet – leginkább a vulkánok meredekebb és ma már védett lejtőin.