A Kína körüli geopolitikai karantén tovább erősödött a koronavírus-ügy miatt, aminek keretében Tajvan WHO-tagsága, illetve lényegében a szigetország Kínától való függetlenségének kérdése is újra napirendre került - a kínai-amerikai kereskedelmi háború és Hongkong mellett. Kína a koronavírus eredetének nemzetközi vizsgálatát követelő Ausztráliának is visszavágott, kihasználva Ausztrália egyoldalú kínai exportpiac-függését. De hogyan kapcsolódik össze a geopolitika és a koronavírus?
Miért nő a feszültség Kína körül, ha ők is elszenvedői a koronavírus okozta katasztrófának? A koronavírus-ügy talán épp a Kína körül növekvő feszültségek következménye, mintsem oka, amelyben nem csak Tajvan, de Ausztrália is hirtelen a gyújtópontban találta magát. Ebben a harmadik „vírusos” írásban a geopolitikai hátteret tekintjük át.
Kína az elmúlt két évtizedben csöndes szemlélőből a világpolitika egyre aktívabb szereplőjévé vált. Az ország gazdasági növekedése nem csak a geopolitikailag felértékelődő Csendes-óceáni medencében teremt új helyzetet, hanem globálisan is. Bár a Kína körüli ügyek Magyarországtól távoliak, kevésbé tűnnek relevánsnak, ez csak látszat. A koronavírus-ügy egy bizonytalanabb, viharokkal teli geopolitikai időszak kezdetét is előre jelzi.
2020 krízisének van egy olyan geopolitikai olvasata is, ami szerint a koronavírus-válság nem csupán azért szól Kínáról, mert a vírus onnan indult ki,
hanem a nyugati világ kormányai számára a koronavírus-ügy a globális befolyását eddig lényegében békés gazdasági és diplomáciai eszközökkel növelő Kínai Népköztársasággal, pontosabban annak autoriter pekingi vezetésével szembeni fellépésre is lehetőséget ad. Bár a pekingi kormányzat ezeket a mögöttes szándékokat sejteti okként a nyugati országok fellépése mögött, tény, hogy a nyugati választópolgárok számára a saját bőrükön megtapasztalt járványveszély sokkal könnyebben elfogadható ok a Kínával szembeni fellépésre az olyan absztrakt és távoli fogalmaknál, mint például az „egyoldalú külkereskedelmi deficit”.
A pekingi vezetés, amely a késlekedéssel és a vírus körüli titkolózással geopolitikai „magas labdát” dobott, láthatóan egyre inkább defenzívába szorul, és ebből nem csak a Nyugat, de Tajvan is igyekszik profitálni. Összességében nem állítható, hogy a mostani járványhelyzet csakis a kínai érintettség miatt lett ekkora méretű globális ügy, ám a kínai érintettségnek is szerepe volt ebben.
De hogyan került Tajvan és Ausztrália a képbe?
A Teng Hsziao-ping nevéhez kötődő 1978-as gazdasági nyitás, és a Kínai Népköztársaság azóta tartó páratlan gazdasági növekedése semelyik másik országnak nem jelentett akkora gazdasági lehetőséget, és egyben akkora geopolitikai kihívást, mint Tajvannak és Ausztráliának.
A két megingathatatlan USA-szövetséges Kína „szomszédságában” nem csak a koronavírus jelentette járványveszélyt tapasztalta meg első körben a szoros kínai gazdasági és migrációs kapcsolatok miatt, de rögtön a geopolitikai frontvonalban is találta magát, amikor a koronavírus-ügy miatt újra elmérgesedett az USA és Kína viszonya. A két ország kulcsszerepe a „nagy geopolitikai sakktáblán” azonban nem a koronavírussal kezdődött.
„Kritikus barát”
Az 1978-as kínai gazdasági nyitás után, majd a hidegháború elültével számottevően javult a kínai-ausztrál viszony. Idővel Kína lett a legjelentősebb ásványi nyersanyag és mezőgazdasági termék felvevőpiac Ausztrália számára. A gyorsan bővülő kínai ipar nyersanyagéhsége Ausztráliában bányászati boom-ot indított el, emiatt – a nyugati világban egyedüliként – az ausztrál gazdaság még 2008-2009-ben, a globális pénzügyi és gazdasági válság idején is növekedni tudott. Ebben annak is szerepe volt, hogy
Amerikával vagy az Európai Unióval szemben – a nyugati világban egyedüliként – Ausztrália kínai külkereskedelme nem deficites.
A válság megúszásának és a kereskedelmi többletnek azonban az lett az ára, hogy még meghatározóbb lett a kínai piac szerepe az ausztrál exportban, ami miatt az ausztrál szövetségi kormányzat eddig látványosan óvatosan kezelte a Kína körüli kérdéseket. Az ausztrál-kínai viszony épp a gazdasági válság idején, a 2000-es évek második felében volt a legjobb, amikor a munkáspárti ausztrál kormányt egy mandarin nyelven is kiválóan tudó miniszterelnök vezette, aki Kínát stratégiai partnernek, Ausztráliát pedig Kína „kritikus barátjának” nevezte.
Ráadásul a Kínai Népköztársaságból érkező diákok a legnagyobb létszámú külföldi résztvevői a költségtérítéses ausztrál felsőoktatásnak is, amely az utóbbi évtizedben vált jelentős „exporttermékké”. Mindez a felszín alatt egy legális belépőszoba a tehetősebb, fiatal, képzett kínaiak számára az ausztrál állampolgársághoz.
Tajvan és a „vörös banditák”
1978 után tajvani gazdasági-politikai elitet a hatalmas remélt profiton túl a Kínában való befektetések vélt kettős politikai haszna is motiválta. Egyrészt úgy gondolták, hogy a kínai gazdasági növekedés – a nyugaton egészen 2008-ig lényegében axiómaként kezelt tétel szerint – együtt jár majd Kína fokozatos demokratizálódásával, másrészt a gazdasági összefonódás minimalizálja a kínai katonai invázió lehetőségét Tajvanon.
Mint ismert, a kínai köztársaságiak (a Kuomintang erői) a polgárháború 1949-es elvesztésével Tajvan szigetére szorultak vissza Csang Kaj-sek vezetésével, és bár a kontinentális Kína kommunista uralom alóli felszabadításának reménye szertefoszlott, végül stabilizálni tudták hosszabb távon is a Tajvani-szoros két partja közötti status quo-t.
A Kuomintang kormánnyal nagyszámú tisztségviselő, katona és polgári személy is érkezett a szárazföldről (Kína teljes aranytartalékával együtt). Ők voltak a vaisengren-ek, a (Tajvan) „tartományon kívülről érkezettek”, a helyi lakosságtól részben etnikailag és kulturálisan is különböző, mandarin nyelvjárást beszélő kínaiak, akik Tajvan északi felén, Tajpejben és környékén telepedtek le.
Tajvanon, azaz a Kínai Köztársaságban ők lettek a politikai és gazdasági hatalom birtokosai,
nem kis mértékben hozzájárulva a szigeten belüli észak-déli illetve őslakos-bevándorló egyenlőtlenségekhez.
A Kuomintang kormány által még 1948-ban, a szárazföldön bevezetett statárium felfüggesztette az alkotmányt a „kommunista lázadásra” hivatkozva, ami Tajvanon egészen 1991-ig, azaz a kínai polgárháború hivatalos lezárásáig érvényben maradt, négy évtizedre bebetonozva a Kuomintang elit egypártrendszerét. A Tajpejben székelő kínai köztársasági kormány sokáig csak „gongfei”-ként, azaz „vörös banditákként” hivatkozott a szárazföldre, ám 1978 után ez a helyzet látványosan megváltozott.
Egy Kína
A Kuomintang kormány és a kommunista Kína viszonyában az 1970-es évek több fordulatot is hozott. Egyrészt a Kínai Köztársaság (Tajvan) elveszítette nemzetközi legitimitását: 1971-ben a Kínai Népköztársaság vette át helyét az ENSZ-ben, majd 1978-ban az USA is a Népköztársaságot ismerte el Kína legitim képviselőjeként (bár ugyanekkor elfogadott egy törvényt is Tajvan katonai védelméről).
Az 1978-as kínai gazdasági nyitás után azonban az eredetileg a Kuomintanghoz kötődő tajvani gazdasági elit rengeteget profitált a Kínai Népköztársaságba irányuló tőkebefektetések révén, sőt idővel a tajvani burzsoázia ezer szállal összeforrt a szárazföldi Kínai újonnan feltörekvő tőkés elitjével. Nem csoda, hogy
a Kuomintanghoz kapcsolódó nagytőke egy idő után támogatni kezdte a Kínához való politikai közeledést, és fontos szerepe volt az 1992-ben tető alá hozott „egy Kína konszenzusban” is.
Ez lényegében azt jelentette, hogy Peking és Tajpej egyetértenek abban, hogy csakis egy Kína létezik, amely legitim képviselője mind a szárazföldi Kínának, mint Tajvannak, csak abban nem értenek egyet, hogy ez a Kínai Népköztársaság, vagy a Kínai Köztársaság. Furcsa módon ez a konszenzus bár rögzítette a Tajvani-szoros két partja közötti status quo fenntartását, valójában elismerte, hogy Tajvan Kína része, és nem adott teret Tajvan Kínától való függetlenedésének (jelentse is az bármelyik Kínát).
Demokratikus haladás – a függetlenség felé?
Bár 1991-re a Kuomintang feladta az egypártrendszert, az ellenzék fő ereje, az egy Kína konszenzust elvető, és Tajvan függetlensége mellett kardot törő Demokratikus Haladás Pártja csak 2000-ben tudott először hatalomra jutni. A Demokratikus Haladás Pártja nyolc éves ellenzékiség után 2016-ban újra megnyerte a választásokat, amiben nem kis szerepe volt a Kínához való közeledést ellenző ún. napraforgó-mozgalom tiltakozási hullámának.
2016-tól ismét fagyos lett a Tajvani-szoros két partja közötti viszony, és ebben a légkörben került sor az újonnan megválasztott amerikai és a tajvani elnök közötti közvetlen telefonbeszélgetésre is, amire az 1970-es évek óta nem volt példa. A formális gesztus azonnal felkorbácsolta az amerikai-kínai feszültségeket, amit 2018-ban a kínai-amerikai kereskedelmi háború követett.
A tét a diplomáciai túlélés
Mivel Tajvan (a Kínai Köztársaság) 1971 óta nem tagja az ENSZ-nek, ezért annak szakosított szervezeteiben, így a WHO munkájában sem vehet részt. A Kínai Köztársaság (Tajvan) legitimitását elismerő országok csoportja 2020-ra alig bő egy tucatra zsugorodott, többségük közép- és dél-amerikai, illetve óceániai országok, továbbá Szváziföld és a Vatikán. Közülük a legnépesebb, Haiti népessége sem éri el Tajvan lakosságszámát. A tajvani sportolók az olimpián is csak korlátozások mellett, Chinese Taipei (kínai Tajpej) név alatt vehetnek részt. Tajvan Kína általi kiszorítása a diplomáciai tér minden szegletéből azonban nem csak egy formális geopolitikai játszma része, komoly gyakorlati hátrányai is vannak a szigetországra nézve. Például
nincs semmiféle hivatalos információcsere a WHO és Tajvan között.
Így érkeztünk el 2019 év végén Vuhanhoz és azon a bizonyos piacon állítólagosan elfogyasztott tobzoskához vagy denevérhez.
Reálpolitika tajvani módra
A tajvani (kínai köztársasági) kormány a nyelvi és kulturális azonosság és a szoros kapcsolatok miatt mindmáig kiválóan informált a Kínai Népköztársaság belső történései kapcsán. Ez a fajta tájékozottság Tajvan számára létkérdés: a koronavírus-járvány idején a tajpeji kormány élt is e helyzeti előnyével, és mindenkinél korábban tett lépéseket a vírus terjedésének megfékezésére. A tajvani vezetés már január elején tisztában volt azzal, hogy a koronavírus emberről-emberre terjed, amit a pekingi kormány csak január végén ismert el, kellemetlen meglepetést okozva ezzel az egész világnak.
De Tajvan diplomáciai kitörési lehetőséget is látott a koronavírus hozta helyzetben:
először informális csatornákon keresztül próbálták a vírus kapcsán szerzett értesüléseiket a WHO felé jelezni, amit a szervezet – egyes feltételezések szerint Kína nyomásgyakorlására – igen látványosan ignorált.
Másrészt Tajvan kommunikációs offenzívába is kezdett a saját védekezési receptjük sikerét illetően, illetve a WHO-ból és az ENSZ-ből való kizárásuk ügyét, továbbá ennek a globális koronavírus-katasztrófában játszott szerepét firtatva. A tajvani kormányzat e törekvése időben egybe esett az USA koronavírus-járványra való felkészülésének megkésésével és az ebből ott kibontakozó katasztrófával. Így Tajvan szövetségest talált Amerikában a diplomáciai offenzívájához, mivel az USA kormánya számára is kényelmes megoldást kínált Kína felelősségének hangsúlyozása, ami nem teljesen alaptalan a vírushoz kötődő információk késleltetése miatt.
Izmozás Óceániában
Az USA érdekszférájába tartozó Közép-Amerika mellett Óceánia szintén kínai-tajvani diplomáciai párbaj terepe, ahol 14 országból 4 nem a Népköztársaságot, hanem Tajvant, azaz a Kínai Köztársaságot ismeri el Kína legitim képviselőjét. Tajvan regionális diplomáciai túlélésében komoly szerepet játszik, hogy Óceániára Ausztrália lényegében érdekszférájaként tekint, ahol nem látja szívesen a Kínai Népköztársaság előretörését.
Kína komoly erőforrásokat vet be, hogy Óceániában is növelje befolyását
– hiteleket nyújt, amely hosszabb távon eladósodáshoz vezet –, és igyekszik Tajvant ebből a régióból is kiszorítani. Emiatt azonban Ausztráliával is nőnek a feszültségek, amit az ausztrál egyetemeken kémkedő kínai diákokról szóló hírek is, vagy az olyan abszurd helyzetek is tükröznek, mint amikor a ciklon sújtotta Vanuatu fővárosának repterén, a kifutópályán veszteglő kínai repülő miatt nem tudott leszállni az ausztrál légierő segélyszállítmányt hozó gépe.
Ebben a kontextusban nem meglepő, hogy az ausztrál kormány az elsők között követelte a független nemzetközi vizsgálat lefolytatását a koronavírus forrásának ügyében Vuhanban.
A követelésre válaszul Peking több ausztrál nyersanyag-exportcikkre is importtilalmat vetett ki, dömpinggel vádolva a kínai felvevőpiactól függő Ausztráliát.
Az Ausztrália körül kibontakozó kereskedelmi vita és Tajvan diplomáciai karanténba zárása mellett a koronavírus eredetének firtatása már inkább csak casus belli-nek tűnik. Hosszabb távon tehát nem csak a vírus közvetlen gazdasági-társadalmi hatásaival, de a Kína körüli kereskedelmi, gazdasági ügyek következményeivel is egyre inkább számolni kell. A koronavírus-ügy hullámai messzebbre visznek és hatással lehetnek ránk is, Európa közepén.
