Utam a Szaharába: téli edzés
Hadd meséljek el egy esetet, amely talán a legkedvesebb történetem, mert nemcsak megúsztam a kalandot, de még bosszantottam is a birka hatalmat. Ide tartozik, mert a DKW krómozandó alkatrészeit is vittem magammal, de pénzt is így szereztem az afrikai úthoz, mivel ezen az úton újra anyagot vittem ki a vállalkozásomhoz. Pazar élet volt ez akkor, a mai szememmel nézve!
Itthon felvállaltam valamilyen munkát, Erdélyben leadtam, hogy megcsinálják, majd elmentem síelni a hegyekbe. Visszafelé felvettem a munkát és hazahoztam, vagy hozattam. Persze hozzá kell tenni a dologhoz, hogy a speciális, agyas munkákat én végeztem, és művezettem is. A most elmesélendő esetnél nagyon nagy súly nyomta hátizsákomat, és sílécet is vittem. Bár vonatozni sokkal jobban szerettem, de a busz olcsóbb volt, így azt választottam. A buszok a Nyugati pályaudvar elől indultak, megrakva jó adag román és magyar illegális munkavállalóval - népszerű néven: feketemunkással - is.
Így nem csoda, ha az utazás kezdete után röviddel megszólalt a hangosbeszélő megkérve a hátul utazókat is, hogy a balesetmentes közlekedés érdekében vegyék fel lábbelijüket! A határon a román oldalon szokott probléma lenni, azonban ennél az útnál a magyar hatóságnak nem tetszett az, hogy az útlevelem egy hónap múlva lejárt volna. Érveltem én, hogy már egy hét múlva visszajövök - de mindhiába. A feketemunkások megjegyzései közt távoznom kellett a társas gépjárműről. Nagyon bosszantott a dolog! Ahogy ballagtam visszafelé a hideg szél a hóturzások tetejéről a szemembe csapta a jeges kristályokat. Kis kabátommal nem effajta kalandra készültem, hiszen végtelen jóindulatú erdélyi vendéglátóimnál pazar meleg vetett ágy, érkezésemre készített lakoma szokott várni. Másnap hedonista módon látogatást szoktam tenni a legjobb Várad környéki hőforrásnál, Félixfürdőn. Ehhez képest normál esetben előttem állt egy pár órás gyalogtúra, hogy visszaérjek Budapestre. Mindez csak azért, mert a hatalom épp így döntött. Hát ezt már mégsem nyelem le - döntöttem. Az álmokkal szemben mindig is utáltam az álmokat kinyíró államokat.
Egy darabig még ál-stoppoltam, mintha beletörődtem volna sorsomba, mígnem egy kanyarban beváltottam a földekre. A jeges hófelszín a dögnehéz hátizsákom miatt is mindig beroppant alattam, így felvettem a sílécet. Gyors mozdulatokkal átállítottam futósí-üzemmódra, így minden lépés után még csúsztam egy métert. Takarékoskodnom kellett az erőmmel, hiszen hatalmas és bizonytalan túra várt rám.
A román diktátor halála után már nem hallottam vérengzésekről a határon, de ennek ellenére óvatosnak kellett lennem. Egy hóbucka mögött az álcázásomról gondoskodtam.
A nagy hideg ugyan jól jött olyan szempontból, hogy reménykedhettem, hogy nem bukok meg egy esetleges figyelőhelynél, de másfelől pedig az erős infra kisugárzás aggasztott. Így a nálam levő alumínium fóliából hővédő pajzsot csináltam. Igazán nem sikerült jól, mert nagy zajt keltett. Viszont a szél meg fütyült, meg a hó is ropogott, így nem sokat törődtem a fólia recsegésével, húztam rá egy pulóvert. Azt reméltem, hogy így az infravörös kamerával nehezebben látnak meg.
Legfelülre magamra vettem a fehér alsóingemet, meg a fehér csomagolópapirral álcáztam színes egyéniségemet. Fél óra erőltetett menet után öt perc pihenőit engedélyeztem magamnak. Ilyenkor - a nagy túrázók tanácsaival ellentétben - lefeküdtem. A horizontfényekből tudtam csak tájékozódni, mert kompasztom nem volt. A kedves olvasó most ne mosolyodjon el, hogy micsoda pancser írja e sorokat, hiszen én nem Nagyvárad fényárjára gondoltam!
Már több órája tartott a mars, mikor feltűntek az acél figyelőtornyok újra, hiszen egy nagy C alakot írtam le a síkságon! Kiválasztottam két szimpatikus őrtornyot, de nem a kettő között félúton mentem át, hanem bízva szerencsémben az egyikhez közelebb. Még egy utolsó pihenőt engedtem magamnak, de alighogy felálltam már éreztem is térdemen a rakétaindító dróthuzal feszülését, és ugyanakkor jobbra tőlem - ahogy egy román rakéta indul - egy bágyadt sistergést, majd petyhüdt puffanást. Ugyan nem döntöttem, hogy örüljek - e a határsáv elérésének, vagy bosszankodjak a félig döglött rakéta mégis hallható dörrenésén, de azt tudtam, hogy most jön az igazi erőpróba, és ráadásul már tudhatnak is rólam.
Erőltetett menetbe kezdtem, a hóturzások között, tudatos légzéstechnikával, és a síbotokkal is lökve magamat. Sűrűn pillogtam hátra, a határsáv földútjára, hogy mikor jelennek már meg a mozgó őrszemek. Minden bénaságuk dacára a távolság egyre csökkent köztünk. Még eleinte csak két imbolygó, sötét távoli árnyként, majd egyre jobban kivehető formaként. Vélhetően ők is felismertek, hiszen habozás nélkül tartottak felém, noha még nem láthatták a sítalpam nyomát. Az útról is le kellett térniük, mert nem szög alatt haladtunk egymáshoz képest. Végre valami kis izgalom kerekedett sivár életemben, mikor nem kell a hétköznapi problémáimon gyötrődnöm - ez villant át lázasan kombináló agyamon. Pedig a helyzet egyszerűnek látszott, feleslegesnek tűnt a kombinálás. A határőrök beérnek, levernek, benyomnak egy őrszobára, a holmijaimat úgymond lefoglalják, majd visszatoloncolnak.
Apám jutott az eszembe
aki háromszor lépett meg a hadifogságból és ért haza, bár háromszor újfent kis robotra kérték fel igen hatásos érvekkel. Ő azt mondta: minden szorult élethelyzetben van egy pillanat, amikor legalább meg lehet próbálni valamit a helyzet javítására. Ugyanakkor, másik énem Bertold Brechtet idézte, aki szerint „fing a holnapi jótanács…” A két bestia gyorsabban közelített semmint gondoltam, ámbátor a hó akadályozta őket.
Gondoltam, nem adom fel, legfeljebb két pofonnal többet kapok. Ilyen helyzetekben a legrosszabb a habozás, mikor kicsit lassítok, hiszen úgyis elkapnak, de még pár lépést teszek…Nem! Teljes erővel meg kell próbálnom meglépni! Idáig jutottam a soliloquiummal, amikor feltűnt előttem egy széles vízlevezető árok, a szélén csillogó vízzel, a közepén pedig behavazott jéggel. Rögtön lemásztam, hogy legalább a silhouettem ne lássák. Ha belevetem magam a legalább derékig érő jeges vízbe, belesüppedek a fenék mocsarába, majd megfagyok, ha elkapnak. Azonban e mondat elolvasása után, ha azt hiszi a kedves olvasóm, hogy így elemeztem a helyzetet, bizony nagyon téved! Dehogyis mérlegeltem! Gyorsan kiléptem a síléc gurtnijából, rálöktem a lécet a jégre, majd négykézláb elkezdtem mászni a partfalba szúrt léc túlsó vége felé.
Rondán hullámzott alattam a víz, recsegett a jég, de nem merültem el. A léc túlsó vége előtt megálltam, a sárba merült hátizsákomat a gurtnijánál fogva az ép jégfelületre húztam, majd egy ágba is kapaszkodva előrelöktem a léceket, újra húztam a zsákot… majd a túloldalon persze nem volt már türelmem, és bokáig cuppantam. De végtére kimásztam a másik partra.
Még mindig zihálva beleugrottam a lécekbe, s loholtam tovább
Az árok után a hó vastagsága nagyon megnőtt, ahogy a szél lerakta terhét. A hóturzásokat nem kerülgettem, hanem oldalazva ugyan, de mentem egyenesen. A hátam mögött ekkor nagy csörömpölést és még erősebb ordítást hallottam, mint eddig: alattuk beszakadt a jég! A parton is bizonyára haboztak, mielőtt a jégre léptek… csak tovább, biztattam magam - vagy csak most gondolom, hogy így tehettem. Egy kis előnyt nyertem. Azonban újra hallottam mögöttem az üvöltözést. Üldözőim léptei alatt recsegett a jeges hó. Csakhogy ez már nem az előbbi szituáció volt!
Én a síléccel könnyedén mentem a félméteres hóban, még ha nehéz is volt a terhem, mígnem a határőröknek minden lépéskor besüllyedt a csizmájuk. Én viszonylag szárazan lépkedtem, csak a hátizsákomból csurgott a víz a bokámra, de ők derékig eláztak.
Nagy szerencsémre nem hallottam kutyaugatást, mert akkor elvesztem volna. Ám ekkor újabb veszély tűnt fel. A holdtalan éjszakából egy fúrótorony teteje bontakozott ki. Ha az üldözők üvöltöznek, az őr, meg a munkások kapnak el-villant át agyamon. Ha kikerülöm a tornyot, akkor az átlós üldözés miatt utat vesztek.
Így a kisebbik rosszt választottam, a toronyházakkal átellenes oldala felé irányoztam lépteimet.
De nem láttam semmit, csak tejfehér köd gomolygott! Csak bele a tejbe - biztattam magam.
A szél ugyan néha csatornákat vágott a ködbe, de rögvest bezárultak ezek. Így láthattam, hogy előttem egy hatalmas tó terül el, mely forrón gőzölög. Az olajfúrás mellékterméke - magyarázom most a dolgot, hiszen ahol olajat keresnek, ott igen gyakran vizet találnak, mert az olajdómok és a vízdómok a föld mélyéből egyformán verik vissza a mesterséges lökéshullámokat, amivel a rétegeket kutatják. De még az Eötvös-féle torziós inga sem tudja megkülönböztetni a kis tömegkülönbség miatt a két anyagot. Ez aztán megmentett! A határőrök is belerohantak a ködbe, azonban most én is taktikáztam: a meleg tóparton nem volt már hó, így síléc nélkül az ellenkező irányba fordultam, semmint ahogy eddigelé haladtam.
Azonban önturpit követtem el
A bódék előtt még kaviccsal felszórt terület végére értem,s ezt hangos cuppogással jelezte bokáig süllyedő lábam. Mármost elmehettem volna a tótól távolabb, de akkor kiérek a párából. A helyzetet súlyosbította, hogy az egész üldözés alatt még sohasem voltak ily közel hozzám az ellenségeim. De újabb cselt eszeltem ki! Ismételten felvettem lécemet, mely immár félig vízbe merülve nem tapadt a sárba, s így kerültem a tavon egy negyed ívet, majd újra baktattam, hogy ne hagyjak nyomot.
A dolog úgy tűnt, sikerült! Az ázott üldözők újabb fürdőt nem kívántak venni, s óvatosabbak lettek. Én viszont - kihasználva a kedvező helyzetet - álcáztam holmijaimat, majd anyaszült meztelenül belegázoltam a forró habokba, s pompás fürdőt vettem.
Nyakig a forró vízbe merülve láthattam a néha szétnyíló párában, mint botladoznak üldözőim, s hallottam a patrul egyre reménytelenebb üvöltözését. Pár órai üdítő fürdő után tisztának éreztem a helyzetet, s pont a reggelire megérkeztem nagyszerű vendéglátómhoz, aki pár hét múlva átadta a krómozott gépalkatrészeket.