Szóval a helyszín a James Joyce Torony és Múzeum Dublin déli részén, Dún Laoghaire-ben. A dolog most nem James Joyce miatt érdekes, aki 1904-ben hat éjszakát töltött itt egy barátjánál, s talán az itt töltött eseménydús napok ihlették éppen a szerzőt arra, hogy az Ulysses kezdő jelenetét ide helyezze. A kérdés az, hogy mi késztette 2012-ben Írország egyig leggazdagabb önkormányzatát, Dún Laoghaire-t arra, hogy bezárja ezt az apró, de világhírű múzeumot, s azt csak előzetes bejelentkezésre nyissa ki, továbbá hogy végül miért történt másképp.
A dolog hátterében – mint mindig - a költségvetési szigor áll. A gazdasági válságot követően ugyanis Európa szinte minden városa költségvetési megszorításokkal néz és nézett szembe, hiszen a gazdasági fejlődés a legtöbb esetben nem érte el a válság előtti szintet, így a központi források általában megcsappantak. Mivel a közszolgáltatások iránti igény ettől függetlenül folyamatosan nő, mindez kényes kérdések elé állítja még a mégoly gazdagnak tűnő városokat is. Dún Laoghaire önkormányzata is ezért akarta bezárni egyik, nélkülözhetőnek tűnő intézményét.
Ekkor léptek színre a lokálpatrióta és az irodalom iránt fogékony helyiek, akik egyesületet hoztak létre a dél-dublini múzeum megmentése érdekében, és vállalták, hogy önkéntes munka keretében egész évben ellátják a múzeumi teendőket, ha az önkormányzat továbbra is fizeti a közüzemi díjakat.
James Holohan, az egyesület vezetője lelkesen és mély elragadtatással beszél nem csak James Joyce pályafutásról, valamint arról a hat furcsa éjszakról, amit az író itt, a toronyban töltött barátja, John Gogarty meghívására (a torony eredetileg a Napóleon elleni védvonal részét képező tömzsi Martello tornyok egyike volt). De azt is őszintén és büszkén meséli, hogy a múzeum 2012 óta csak még jobban „muzsikál”, azaz több látogatót vonz (évente mintegy 45 ezret) és sokkal inkább beágyazódott a helyi közösségbe. A múzeumot és az összes kapcsolódó programot (iskolai programok, események, helyi tematikus séták, stb.) zömében idős önkéntesek vezetik, olyan magas szakmaisággal, hogy
a James Joyce Múzeum elnyerte Írország legjobb önkéntes programjának megtisztelő címét.
Nagy szó ez, hiszen Írországban az önkéntesség kultúrája széles körben elterjedt (a felnőttek 40%-a vesz részt rendszeresen önkéntes munkában – ez az egyik legmagasabb érték Európában). Mindenki jól járt tehát: az önkormányzat fent tudta tartani a múzeumot, sőt, jobb minőségű szolgáltatást tud „nyújtani”, mint korábban, a közösség pedig aktivizálódott és erősödött. Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen egy ennyire ikonikus helyszín könnyebben tudja mozgósítani a közösség erejét. De hasonló helyszíneket százával találunk Európában….
A végzet hegye
2012-ben London egyik külvárosában, Barnetben az egyik képviselő egy olyan ábrával sokkolta a közgyűlés tagjait, amely világosan megmutatta: ha a folyamatok és trendek nem változnak, az önkormányzat az egyre csökkenő bevételekből 2022-ben már nem fogja tudni fedezni a szociális ellátások nagy részét.
A diagram hatalmas karriert futott be Európában, kutatócsoportok alakultak a jóléti állam megreformálásának vizsgálatára, a városok és hatóságok pedig sok-sok lépést tettek, hogy szolgáltatásaikat hatékonyabbá tegyék a közösségi és az önkéntes munka bevonása révén. Természetes gondolat ez akkor, amikor kevesebb pénzből kell egyre többet és jobbat nyújtani: az önkéntes munka ösztönzésével, továbbá annak a közszolgáltatásokba való beépítésével a közszolgáltatások nemcsak olcsóbbá, de hatékonyabbá is tehetők. Egy példa: az ún. kortárs és sorstárs segítségnyújtás nagyon hatékony eszköz lehet például a fiatalokkal, az idősekkel, a tartós munkanélküliekkel, vagy egyes, krónikus betegségben szenvedőkkel kapcsolatban. Ha a kortárs-sorstár segítségnyújtás jól (jobban) elhelyezett professzionális segítséggel párosul, akkor sok esetben ez utóbbi mértéke jelentősen csökkenthető. Így nemcsak hatékonyabb lesz a szolgáltatás, de olcsóbb is. Mindez persze szép és jó, a megvalósítás azonban nagyon érzékeny folyamat, amelyhez többek között nagyfokú társadalmi és intézményi bizalom, átláthatóság és jó kormányzás szükséges.
Mindenesetre Nagy-Britanniában számos olyan kisebb könyvtárat, játszóteret, sőt, akár parkot is találunk, ami hasonló sorsra jutott volna, mint a James Joyce torony, de ma helyi lakosok aktív bevonásával nemcsak, hogy megmenekültek, de valódi közösségi terekké váltak az önkéntesek révén, amit a helyiek így sokkal inkább magukénak éreznek.
Az önkormányzatok a hátrányból előnyt kovácsoltak: igaz, hogy például a könyvtárak esetében dolgozókat kellett elküldeni, de az önkéntesség serkentésével nemcsak, hogy megmenekültek ezek a fontos helyek a bezárástól, de a közösségi szellem is megmozdult, a társadalmi kohézió erősödött.
A szintén brit Wigan települése például egyenesen azt hirdeti magáról saját honlapján, hogy a közszolgáltatások fent leírt módon való átalakításával, tehát a lakossággal kötött egyfajta egyezség (The Deal) révén, amelynek során mindkét fél több önkéntes munkát tesz bele az ügybe,
a városnak már 2020-ban nem lesz szükséges központi támogatásra.
Ha valóban hatékonyan szelektálod a szemetet, kevesebbet kell a városnak erre költenie. Ha önkéntesként segítesz rendben tartani a parkokat, az egyrészt jó móka, másrészt kevesebbet kell a városnak erre költenie. Ha önkéntesként segítesz a rászoruló szomszéd néninek, azzal egyrészt te is fejlődsz, új készségeket sajátítasz el, de a néni nem fog – legalábbis egy darabig – szociális ellátást igényelni. Szóval, ha ezt a folyamatot egy város kellő mértében tudja ösztönözni, a sok kicsi tett a város szintjén összeadódik és forintosítható.
Persze rossz példa is bőven felmutatható, de fontos trend, hogy manapság városok százai próbálkoznak azzal Európában, hogy valamilyen rendszert, jogszabályi környezetet alakítsanak ki az alulról jövő kezdeményezések támogatása érdekében.
A közjó városai
Az olaszországi Bolognában pár évvel ezelőtt néhány ötvenes hölgy azzal kopogtatott be az önkormányzathoz, hogy szeretnék újrafesteni azt a pár padot az utcájukban, amelyen délutánonként beszélgetni szoktak. A lakosoktól érkező igény megakasztotta a bürokratikus rendszert, hiszen nem állt mögöttük semmilyen formális civil szervezet.
Szerencsére a városvezetés lépett és létrehozott egy olyan szerződést, amely valóságos lavinát indított el Olaszországban, s azóta több tucat város követte a példát („Cities of Commons”, tehát a közvagyon vagy közjó városai).
Ez a szerződés lehetőséget ad arra, hogy a város informális csoportokat támogasson saját erőforrásaival (például ecsettel és festékkel, vagy üres önkormányzati tulajdonok ideiglenes átadásával), s a közjót, a lakosok tenni akarását beforgassa a közszolgáltatásokba.
A hihetetlen sebességgel terjedő városi jelenségre már az EU is felfigyelt és komoly elméleti és gyakorlati vita alakult ki, amely egyébként jól beleillik a demokrácia újragondolásának folyamatába, amelyben a városok zászlóshajó szerepet visznek.
A történelem során sokszor beigazolódott már, hogy a helyi közösségek egyes esetekben az államnál és/vagy a piacnál hatékonyabban és fenntarthatóbb módon képesek szabályozni az erőforrások használatát (a Kárpát-medencében lásd erről a székely falutörvényeket).
A vita azonban arról is szól, hogy ez az elmélet hogyan alkalmazható új területeken, mint például a kultúra, az oktatás vagy éppen az innováció.
Még az olyan, magyar szemmel kifejezetten gazdag városok, mint a hollandiai Eindhoven is egyértelműen abban látja a helyzet megoldását, ha valamilyen módon bevonja a lakosokat a közszolgáltatások ellátásába. Eindhoven – pragmatikus holland szemlélettel - átalakította az egész szociális ellátását, amelynek keretében a város megpróbálja megszervezni, hogy amennyire lehet, a lakosok önkéntes munka keretében egymást segítsék – kellő önkormányzati közvetítés mellett. Bár szakmai és pénzügyi bizonyítékok még nem igazán állnak rendelkezésre, s ráadásul a folyamat értelemszerűen lassú, mindenesetre nincs más út, mint az előre, közös erővel, a James Joyce Torony és Múzeum nyomdokain.
