ahol legendák lehelnek életet a mészkőbe, a kőbaltás embertől az Óriások asztaláig – ahol erdőjárók várnak megújulásra; legyenek bár erdészek, ter­mészetvédők, szállásadók vagy éppen bakancsos turisták

Kátyúban a szekér

A nem túl korai nyíregyházi indulás ellenére alig két óra alatt célba juttat bennünket a vasút — megérkezünk Putnokra, az Országos Kéktúra bükki szakaszának kiindulópontjára. A Sajó hídján baktatunk, amikor felbukkan mögöttünk két pár hegyes fül — szalmasárga sörénnyel —, széles vállukkal könnyedén húzzák a házilag összetákolt szekeret. A kocsin idősebb férfi és fiatalabb legény ül, rögvest lehívnak a folyóhoz. Pontosabban — mint később kiderül —, a folyóba, ők ugyanis megállás nélkül belehajtanak a tengelyig érő vízbe, majd egy kavicsokból rakott zátony mellett megállnak. Térdig-combig a hideg vízben nekilátnak megrakni a szekeret folyami kaviccsal. Közben még ahhoz is van erejük, hogy kedélyesen eldiskuráljanak velünk. Egyikük húsz évet dolgozott a bányában, egészen a bezárásig, míg fiatalabb társa már a bányászat utáni generációt képviseli.
— Csak nem szívlapát van a kezében? — csillogtatom elméleti tudásom az öreg bányásznak.
— Ki is próbálhatod, ha megismerted! — válaszolja.
Kiemelek vele erőlködve a folyóból egy maréknyi kavicsot, ennek láttán csak annyit fűz hozzá:
— Ha ilyen ütemben haladnánk, ez bizony sovány kenyér lenne!

Kemény az élet az egykor virágzó borsodi iparvidéken. A munkanélküliség sújtotta térségben leleményesnek kell lenni a megélhetéshez. A nehézipar szennyvizétől megtisztuló Sajó talán egy szebb jövő reményét hordozza?!

Hamar előbuggyan a keserűség, életük éles választóvonala, a bányabezárások ideje. Korábban biztonságot és tisztességes megélhetést találtak, most bizonytalanság, feketemunka és nincstelenség az úr a vidéken.
Itt kezdődik a Kelet-borsodi-szénmedence déli része, amely az elmúlt 250 év alatt a Sajó-völgyi nehézipari tengely energiáját biztosító barnakőszenet adta. A csúcsidőszakban 20 ezer főt foglalkoztató mélyművelésű bányászat utolsó mohikánját, Lyukóbányát 2004-ben zárta be amerikai tulajdonosa. A környékbeli földek nagy része ma parlagon hever, az egykori gulyák kolompjának hangja a múltba vész. A kemény munkában, fegyelemben edzett bányászok ma is kinézik maguk közül azt, aki csak a segélyre vár, de a legális munka kevés, így bármilyen pénzkereseti lehetőséget megragadnak. Ilyen a sóderkavics kitermelése is. Mire feleszmélünk, a kocsi megtelik, a lovak nagy lendületet vesznek, hogy a part emelkedőjét legyőzzék. Fokozatosan eltűnnek a szemünk elől. Az úton további szekereket és zsákokkal megrakott bicikliken ülő mogorva, napcserzett, szélgyötörte arcokat látunk.

A Bükk domborzatmodellje A Bükk-fennsík az ország legmagasabban fekvő karsztplatója. A peremein meredeken letörő bércekkel (a „kövekkel”) övezett központi részt a keletről bemélyülő Garadna-patak völgye két részre osztja: a központi Nagy- és az északi Kis-fennsíkra

Pedig a barlangokban gazdag Bükk már az őskortól menedéket és megélhetést biztosított az embernek az Istállós-kői-barlangtól, a Szeletán át ­Subalyukig. A megtelepedés a patakvölgyekben haladt felfelé, az erdőkből kihasított irtványföldeken keresztül. A Diósgyőri Koronauradalom területén már a 16. század elejétől létezik tudatos erdőgazdálkodás. Sarjtisztítás és szigorú legeltetési tilalom mellett a hiányzó csemetéket őshonos fafajokkal pótolták, biztosítva a természetközeli állapot fennmaradását. Ezzel ellentétben a földesúri területeken az erdőhasználat a mindennapi szükségletek kielégítésének jegyében zajlott, nélkülözve a hosszú távú előrelátást. A lakosság — a természeti adottságokkal kényszerű összhangban — a 19. század közepére alakította ki az eltartóképesség szempontjából optimális földhasználatot.

A hegység belsejében, Répáshuta összeszűkülő falurészein a porták gyakran a patak hosszában épültek, úgynevezett kettős udvarokkal. A meredek lejtőkön sovány gazdaságot ellátó, keskeny szalagtelkek futnak. A hutákon a 18. század közepétől messzi vidékről érkezett szláv, német, később morva mesterek üvegfúvói dolgoztak, szén- és mészégetők boksái álltak. A világháború után a csehszlovák—magyar lakosságcsere szétzilálta e zárt közösségeket, a még élő rokonok csak búcsúk alkalmával találkoznak egymással. Az elöregedéstől megüresedő házakat a miskolciak mellett ma már az ország minden tájáról keresik a középosztály tagjai szerte a Bükk-vidéken. A modern erdőjárók portáin gazdáikhoz hasonlóan viharvert UAZ-ok, Barkasok várnak jobb időkre. Az idősebb nemzedék szervezetlenül ugyan, de szívélyes vendéglátással nyújt szállást a turistáknak. Néhány jó szóért cserébe erdei gyümölcsökből főzött kisüstivel, saját szedésű gombából készült paprikással kínálnak.

Erdők fohásza

Erdészekkel, természetvédőkkel beszélgetve felsejlik a gazdálkodók, lakosok, turisták érdekellentétekkel terhelt viszonyrendszere. Jól mutatja a helyzetet az autótérképeken mai napig közútnak jelölt, kocsinyelő gödrökkel tarkított hór-völgyi dózerút esete. A fokozottan védett övezeteket szétvágó, szurdokszerű völgyet teherautók is szennyezik, javításáért önkormányzatok lobbiznak. A nemzeti park szakemberei szerint az erdőket túl sűrű feltáróút-hálózat teszi sérülékennyé. Az erdészetek, vadásztársaságok álláspontja, hogy ezek szükségesek a szakszerű gazdálkodás fenntartásához. A néhány éve még sorompókkal elzárt erdészeti utakra — a tiltás ellenére — ma már az hajt be, aki akar: helyi lakos, az átlagnál lustább kiránduló vagy éppen ralizó krosszmotoros, quados; vadász vagy orvvadász. A kevés erdész és természetvédelmi őr gyakran tehetetlen, néha állásukat kockáztatják, ha intézkedni próbálnak. Mindeközben egy-egy természetjáró-rendezvény szervezőinek több hatóság engedélyét kell meglehetősen bürokratikus eljárásrendben megszerezni...

A nemzeti park hatósági jogkörétől megfosztva próbálja érvényesíteni a természetvédelem érdekeit, miközben az erdészetek gazdálkodnak a védett területet borító erdőkkel. Bár az utóbbi évtizedben az éves kvóta alig több mint felét termelik ki, a kivágott fa sorsáról már a piaci farkastörvények döntenek. Lehetne belőle bútor a családnak, hordó a bornak, de fizetőképes kereslet híján a fából a legtöbbet fizetők által energia lesz, például a Borsodi Hőerőműben. Az erdészetek a kitermelés során gazdasági okokból rákényszerülnek távoli vállalkozók alkalmazására is, akik kötődés nélkül nem biztos, hogy olyan gondossággal járnak el, mint az elvárható. Sajátos kettősség, hogy napjainkban a tarvágások ellen tiltakozunk, miközben védjük a beerdősüléstől az egykori erdőirtások nyomán kialakult hegyi rétek, például a Nagy-mező fajgazdagságát és egyediségét. A megmaradt erdőket a túltartott vadállomány nyomán vadkár tizedeli, de itt találhatóak az ország legöregebb montán bükkösei is. Legismertebb a másfél száz éve nem művelt Őserdő, amelynek 200 éves bükkóriásai között a hiúz is megfordul.

Konfliktusokkal jár a turizmus és a vadgazdálkodás viszonya is. Bár indok nélkül nem korlátozható a turisták mozgása a kijelölt utakon, az őszi kirándulóidő és vadászidény egybeesése miatt sokan úgy gondolják, hogy a vadászat pénzben mérhető érdekei elsőbbséget élveznek az anyagilag nehezebben kifejezhető pihenés vagy ismeretterjesztés értékével szemben, még egy nemzeti parkban is. Személyes beszélgetések során érdekes módon nyoma sincs a turista-vadász ellentétnek: örömmel mesélnek vadászetikáról, szokásokról, kalandokról a Bükktől Tanzániáig, sőt azt is megtudjuk, hogy a Felvidékről átjáró erőteljesebb szarvasok gyakran már pusztán bőgésükkel megfutamodásra késztetik a kisebb termetű bükki bikákat.

Szöveg: Sütő László–Pirovich Gergely

A cikkünket teljes terjedelemben A Földgömb 2009/8-as novemberi számában olvashatja!