Pedig a hegyoldalak itt is állandó mozgásban vannak...

A sziklákról pergő dolomitmurva mindenfelé hatalmas szoknyát halmoz föl a meredélyek lábainál, a jég vájta völgyek szélein a hullámos domborzat jelzi a törmelék vándorlását, és nem ritkán a csuszamlások kiterjedt foltjai szakítják meg a növényzettel borított lejtők zöldjét. A leghatalmasabb, még ”friss” sebet azonban részben az ember ütötte a tájon: 1963 októ­berében a Dolomitok déli részén emelt Vajont-gát okozott katasztrofális csuszamlást a víztározót szegélyező hegyoldalon.

Építsük fel a világ legmagasabb gátját!

Longarone békés falu a Piave folyó széles völgyében. Talán kicsit több itt az új ház, mint egyebütt. A temploma is modern. Tovább a völgyben lefelé, a Villanovának nevezett részen korszerű ipari üzemek töltik ki a tágas völgyet. Csak 30 kilométerre vagyunk a hegység déli szegélyétől, ahol az Alpok hegyláncai váratlan hirtelenséggel tűnnek el a sűrűn lakott Pó-síkság peremén.
A jégkorszakban a Piave völgyét hatalmas gleccser töltötte ki, melyhez az oldalvölgyekből kisebb jégárak csatlakoztak. A nagyobb tömegű gleccser azonban sokkal hatékonyabban pusztította a völgy fenekét, mint kisebb társai, így a jégkorszak végére az oldalvölgyek és a fővölgy talpa között több száz méteres lépcső alakult ki. A jég elolvadása után ezekbe a lépcsőkbe rendkívül szűk és mély szurdokvölgyek vágódtak be, amiben természetesen szerepet játszott a kemény, dolomitos kőzetfelépítés is.
Ennél ideálisabb helyet a gátépítéshez keresve sem találni! Hiszen aránylag kevés betonból páratlanul magas gátat lehet építeni. Ha ugyanis a völgyoldalak elég stabilak, akkor a gát duplán ívelt kiképzésével a súly nagy részét rá lehet terhelni a sziklafalakra, és így maga a gát tetszetősen karcsú felépítésű lehet, ami nemcsak esztétikai érdem, de a költségek szempontjából is kedvező.
A technikai lehetőségek fejlődésével a múlt század 30-as éveiben merült föl először komolyan az ötlet, hogy ezeket az adottságokat kihasználják, végül az 50-es években fel is építettek három, duplán ívelt gátat Longarone környékén: egyet nyugatra (Pontesei), egyet délre (Val Gallina), egyet pedig egészen közel, a falutól keletre, nem messze attól a helytől, ahol a Vajont-völgy a Piavébe torkollik. Mindhármat Carlo Semenza olasz mérnök tervezte. Ez utóbbi gát 262 méteres magasságával egyben világrekorder is volt a maga idejében, és máig is csupán hat, nála magasabb gát épült szerte a Földön. Ehhez a hatalmas, függőleges kiterjedéshez képest valójában megdöbbentően kicsi a gát szélessége: mindössze 190 méter, amit a szurdokvölgy szűkössége tett lehetővé.

Lépcsőfokok ama bizonyos katasztrófához

Hamarosan azonban szaporodni kezdtek az intő jelek. 1959 márciusában, a Pontesei-víztározó első feltöltése közben a tározó melletti hegyoldal megcsúszott, és 6 millió m3 föld (kb. 2 Kheopsz-piramis) a tóba csobbant, amelynek eredményeként magasra csaptak föl a hullámok, és a gát fölött 3 méterrel átlépve lezúdultak az alant elterülő völgyszakaszba. Szerencsére ezen a részen nem voltak települések, így az okozott kár sem volt jelentős. Logikusan kínálkozott viszont a kérdés, hogy az építkezés végéhez közeledő, majd’ háromszor akkora Vajont-gát mögötti hegyoldalakat nem fenyegeti-e hasonló veszély? Új szemszögű, az eddigieknél részletesebb geológiai vizsgálatokra került sor, melyekkel Eduardo Semenzát, a főmérnök fiát bízták meg. Az eredmény nem volt éppen szívderítő az apa számára: Eduardo kiderítette, hogy a tározótól délre fekvő Toc-hegy oldalából óriási tömegű anyag szánkázott le a Vajont-völgy aljába — igaz, ez még közvetlenül a jégkorszak vége utáni időkben történt. Ám a csuszamlás esélye ennek tükrében már egyáltalán nem volt elhanyagolható, bár feltételezett nagyságrendjéről igen eltérő becslések láttak napvilágot.
A hivatalos helyeken azonban kételkedve fogadták a fiatal geológus bizonyítékait, így 1960 februárjában megkezdték a tározó feltöltését, amit három és fél éves „agónia” követett. Egyfajta „húzd meg-ereszd meg!” játék zajlott a vízmérnökök és a hegy között, amit a vízszint mesterséges emelése-csökkentése, illetve a lejtőn zajló tömegmozgások (csuszamlások) változó intenzitása határozott meg.
Az első vízszintemelést követően szinte azonnal — bár ekkor még alig észlelhető tempóval — megindult lefelé a Toc-hegy oldala. Ez év októberében azonban már 2,5 km hosszú és 1 m széles hasadék nyílt a tározótól délre, mely M alakban kígyózott végig a Toc-hegy derekán. November 4-én újabb komoly figyelmeztetés érkezett: ezúttal egy gyors csuszamlás során 700 ezer m3 anyag került a félig feltöltött tározóba, a felcsapó hullám magassága pedig elérte a 30 métert!

Ennek hatására a mesterséges tó szintjét óvatosságból jelentősen csökkentették. Nyilvánvaló, hogy ekkor már komolyan számoltak egy nagyobb csuszamlás lehetőségével is, de még mindig igyekeztek felülkerekedni rajta: alagutat építettek a tározó alján, melyen keresztül a víz akkor is le tudna folyni, ha egy esetleges csuszamlás elzárná a völgyet. Ez a „kis epizód” egyéves csúszást eredményezett a tározó feltöltésében, de nem szegte az építők kedvét.
A „gát atyja”, Carlo Semenza ugyan 1961 októberében elhunyt, ám ezzel egy időben nekiláttak a tározó másodszori feltöltésének. Lassan és fokozatosan igyekeztek növelni a vízszintet, amelyet a korábbinál sokkal feljebb emeltek, így 1962 de­cemberére elérték a 700 méteres tengerszint feletti magasságot. A hegyoldal mozgása ismét felgyorsult, naponta 1,5 cm-t csúszott lefelé, így a mérnökök ismét jobbnak látták, ha visszatérnek egy biztonságosabb vízszintre. A mozgások azonban ekkor sem szűntek meg teljesen: a Toc-hegy oldalában álló házakról hullott a vakolat, egyre újabb repedések cikáztak a falakon, a kutak vize elapadt. Mindez jelezte, hogy a felszín alatti repedéshálózat is gyors ütemben fejlődik, egyre csak növelve a csuszamlás esélyét.
Ezen a ponton azonban közbeszólt a politika is. Olaszország az energiaszektor államosítására készült, és a magánvállalatok igyekeztek minél több pénzhez jutni e folyamat során. Az eddig magánvállalkozásban működtetett Vajont-tározóért viszont csak akkor kérhettek elég nagy árat tulajdonosai, ha a tározó teljesítette az üzemeltetéshez előírt utolsó tesztet is, mely 715 méteres vízszint-magasságot irányzott elő. Így — rövid szünet után — 1963 áprilisában megkezdődött az utolsó, nagy vízszintemelés. A lakosság iránti jóindulatuk bizonyságaként iskolát építettek a Toc-hegy szétszórt településein élő gyerekeknek, ez azonban a földmozgás okozta repedések miatt olyan súlyosan károsodott, hogy egy hónappal később már egyáltalán nem lehetett használni…
Nyár végétől egyre gyakrabban jelentkeztek a földrengések. A tó megközelítését a környező települések vezetői életveszélyesnek ítélték. Bár már csak 5 méter hiányzott az előírt 715 méteres vízszinthez, ám a helyzet annyira kritikussá vált, hogy az irányítók nem merték tovább erőltetni az emelést. 1963 októberének első napjaiban a lecsúszni készülő hatalmas kőzettömeg kötődése rohamosan gyengült, mozgási tempója elérte a napi 4 centimétert. A tóparti kisebb települések és a Toc-hegy északi oldalának lakóit kitelepítették, ám a gát alatt, a Piave-völgyben élők mit sem sejtettek a helyzet súlyosságából. Elrendelték a vízszint csökkentését is, ám ekkor már késő volt…

Sötétségbe borul az éjszaka

1963. október 9-én napsütéses, szép, őszi napra virradnak a környékbeliek, de a hegyoldal mozgása ekkor már szabad szemmel is érzékelhető: a fák elhajlanak, az út a repedésektől járhatatlanná válik. Így jön el az éjszaka. A gátőrök a gát mellett virrasztanak. 250 méterrel fölöttük, a tározótól északra eső sziklás hegyoldalban húzódik Casso település, melynek plébánosa munkájába merülve üldögél, míg egy váratlan zajra, fejét fölkapva, ki nem néz az ablakon: 22 óra 39 perckor elszabadul a pokol…

Szöveg és kép: Telbisz Tamás

A teljes cikket A Földgömb március-áprilisi számában olvashatja!