RIDEGTARTÁS
AMIKOR ALKALMAM NYÍLIK, KIMEGYEK A PUSZTÁRA. A CSEND, A PUSZTA végtelensége helyrerázza az embert. A „Bokros-puszta”, Csongrád és Tiszaalpár között. Ebédidő után lehetünk. A májusi Nap már igen melegen süt. A délibábos horizonton először hatalmas, szürke folt mutatkozik. Ahogy kíváncsiságától fűtve közeledem, egyre inkább kirajzolódik a számolhatatlanul nagynak tűnő állatsereg.
Érdeklődésemnek egy időre egy elszánt, fekete kutya heves ugatása vet véget.
„Jól van, Betyár!” – hallom a komótosan közeledő gulyás szájából. A kutya a szerény dicséretet lelkesen fogadva szalad vissza gazdájához, én pedig izgatottan várom, mit hozhat a közelgő bemutatkozás. Ám nem mindenki ilyen lelkes a helyzettől. Még a nyakamban csüngő fényképezőgépem sem vált ki érzelmeket a közeledőből.
Mint aki nem számított új ismeretség megszerzésére, hevenyészve csak Tamásként mutatkozom be. – Valér – kapom a kimért választ. Miután előadom, hogy a gulyáról szeretnék pár felvételt készíteni, hirtelen úgy hív maga után, mintha már száz éve ismernénk egymást…
Valér és Betyár fokozódó bizalmát élvezve közeledünk az állatokhoz. Nem voltak illúzióim a szürkemarha méreteit illetően, de karnyújtásnyira már rettenetesen védtelennek és aprónak érzem magam. „Itt jó is lesz” – mondom gyorsan, és készítek pár képet.
Nem beszélünk. Állok, és nézem az állatokat, ahogy – mint ebédidőben mindig – fekve pihennek. „Akkor köszönöm, viszlát!”
A viszontlátás igen hamar eljön. Már másnap hajnalban teljes felszerelésemben baktatok a pusztán át, hogy utolérjem őket, amint a legelőre tartanak. Az előző napi találkozás hatása nem múlik. Sokkal több ez, mint egy fotó erejéig kihasználni alkalmi ismerőseimet.
A következő két nap olyas tapasztalás részese leszek, ami fel sem merült bennem korábban.
Nagyon csípős a reggel. Hajnali négy óra lehet, már dereng némi fény. Időben érkezem, még itt vannak. A villanypásztorral elkerített terület felé menet megpillantom Valért, amint épp az állatokat veszi szemügyre. „Le kell őket ellenőrizni” – tudatja tömören, majd szálláshelyük felé megyünk.
A kopott bádog lakókocsi oldalára lassan-lassan felúsznak az első napsugarak. A harmadik kávé kotyogása közben megismerkedem társával is, akit csak Lajcsikának neveznek. A kutyák a reggeli befejeztével a karám felé kanyarodnak, tudják a dolgukat. A marhák egyre izgatottabbak. Nyílik a villanypásztor, az ebek hangosan csaholva rontanak a félálomban forgolódó állatok közé. Folyamatos, végeláthatatlan sorban ömlenek ki a kapun. Olyan, mint egy végtelenített szalag. A felázott, agyagos talajban csüdig cuppanó lábak monoton hangját a kolompok csörömpölése és Valérék kurjongatása töri meg. Tisztes távolból figyelem az áradatot.
Nem vagyok hozzászokva a terephez. A teljes felszerelésem magamra öltve próbálom meg tartani velük a tempót. Mikor a gulya a legelőre vezető útra ér, mindenki megnyugszik. A kutyák szorgalma is alábbhagy. Létjogosultságukat bizonyítandó, egy-egy marha farka bojtjába kapaszkodva vontattatják magukat.
Már látom, milyen hosszú lesz a nap. Menet közben egyre többet beszélgetünk. Valérék Erdélyből érkeztek. Tavasztól őszig terelik a tulajdonos marháit, hogy télen legyen mit enni otthon a családnak. Nehéz bármi érzelmet felfedezni arcukon, pedig a világosban, most először, részletesen megfigyelhetem őket. Kérdezősködünk egymás életéről, és közben észreveszem, hogy a marhák, a puszta már csak díszlet. Az emberek érdekelnek, és persze az, amit csinálnak.
Követnünk kell a szürkemarhát. Időről időre továbbállnak, ahogy elfogyasztják a talpuk alatti füvet. „Lelkük van” – mondja szokatlanul érzelmesen Valér, mikor az egyik elkóborló példány után küldi Betyárt. „Folyton ezt csinálja, valamiért nem szereti a többieket.”
Ahogy megszoknak az állatok, már közöttük is különbséget tudok tenni. Vannak agresszívek, barátkozók, különcök és érdektelenek.
Délben Valér megmutatja a legnagyobbikat, amelyiket ráadásul cumisüvegből szoptattak. Nem is engedne magához ilyen közel, ha nem szokta volna meg az embert kiskorától. A többi marha értetlenül szemléli, ahogy óvatosan odalépve megsimítom a fejét. Délben fekszenek az állatok, mi is leheveredünk. Ilyenkor van érkezés kiszedegetni a kutyából a bogáncsot, kullancsot. Talán több is az idő, mint kellene.
Egyre messzebb járnak a gondolataik, mind meszszebb fürkészik a horizontot. Előkerülnek az otthoni történetek. „Lajcsikának nincsen senkije, árva fiú – mondja Valér, miközben terveiről mesél. – Amint tudok venni egy traktort, otthon maradok, és megművelem a földet. Akkor nem kell otthagynom a családot.” Erősen tűz a Nap. A hátizsákokból előkerült ebéd elfogyasztása után valahogy az életkorukra terelődik a szó. „Lajcsika 25 lesz, én 32 múltam.” Nem kétséges, a puszta megeszi az embert. A szél, a napsütés, a verejték megannyi történetet és a valósnál jóval több évet rajzol az arcukra. A természet közelsége, a béke nem minden. „Az ember, ha maga marad a gondolataival, lassan telik az idő” – mondja Valér, miközben a megindult gulya után ballagunk. De amikor tovább faggatom a rideg kintlétről, érezhetően elzárkózik, így hát hallgatagon megyünk tovább.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
