– Asszony, vendégek közelednek! – majd ismét lóra pattant, és a lovasok elé sietett, hogy ősei szokása szerint meghívja őket egy csésze teára és elbeszélgessen velük. A közeledők, mikor meglátták az öreget, kissé megriadtak, de látván, hogy csak egy pásztor, megnyugodtak.
– Allah áldása legyen rajtatok, bizonyára hosszú út áll mögöttetek. Térjetek be egy teára szerény hajlékomba!

A hiszári erőd (korgan) kapuja, melyet újraépítettek a szovjetek. Háttérben a hiszári medresze

Fotó: Somfai Kara Dávid

– Téged is Allah áldjon! Elfogadjuk meghívásodat, mert igencsak megszomjaztunk – felelte az egyik fiatal. Nemes vonásai, díszes öltözéke nyomban feltűnt a pásztornak, s sejtette, hogy nem jószántából bolyong a hegyek között. A vendégek a jurta melletti faoszlophoz kötötték a lovakat, és betértek a sátorba. Ahogy a tűz körül kezükbe vették a gőzölgő teáscsészéket, szemükből éhség és félelem sugárzott. Aztán a pásztor – ahogy a szokások diktálták – juhot ölt a vendégeknek, és amíg főtt a faggyús birkahús, kérdezgetni kezdte őket.
– Merre visz az utatok, messziről jött idegenek? Honnan vetődtetek ide, a Pamír zord hegycsúcsai közé?
– Allah fizesse meg a jóságod, öreg, mi a távoli Andizsán vidékéről érkeztünk, a Fergána völgyéből – felelte a nemes ifjú, hangjában szomorúság és büszkeség keveredett. – Városainkat vad északi törzsek támadták meg, az üzbégek. El kellett menekülnünk, és most az afgánok földjére igyekszünk, Kabul irányába.
– Mi békés kirgiz pásztorok vagyunk, itt, a Kara-Tegin völgyében legeltetjük jószágainkat. Az afgánok földjén sosem jártam, de Hiszár városába gyakran érkeznek karavánok arról a vidékről. Az ottani kereskedők majd útbaigazítanak.
– És Hiszár messze van?
– Lóháton három-négy nap alatt odaértek, kövessétek a Szurháb-folyót egészen Rágunig, majd forduljatok nyugatra! Ott aztán véget érnek a hegyek, a síkságot a szártok népe lakja, afféle földműves, kereskedőnépség.
Még sokáig beszélgettek az öreg nomáddal, s meglepődtek, milyen jól értesült a környéken folyó csatározásokról, az üzbégek és a mogulok harcáról. Észre sem vették, hogy besötétedett, és a jurta tetején beszűrődött a csillagok fénye. Megfőtt a birkahús, a hosszú út fáradalmaitól meggyötört lovasok élvezettel harapták a faggyús cupákokat. Az étkezés után imát mondtak, Allahot dicsérték és házigazdájuk vendégszeretetét. Aztán az asszonyok a jurtában a földre matracokat vetettek, és a jóllakott utasokat elnyomta az álom.
Másnap hűvös, hegyi reggelre ébredtek, tovább kellett indulni. Az öreg nomád készséggel segédkezett a nyergelésben, sőt a nemes ifjút még nyeregbe is segítette.
– Köszönöm, nemes idegen, hogy éjszakára megtisztelted szerény hajlékom. Mi, nomádok úgy tartjuk, hogy a messziről jött vendég szerencsét, „kut”-ot hoz a jurta lakóinak. Járj te is szerencsével utadon, s egyszer, ha újra erre tévedsz, meséld el nekem, milyen népek élnek túl a hegyeken, ott, az afgánok földjén!
– Mindent köszönünk, abuska (bátyó). Allah fizesse meg a jóságod!

Tadzsik asszony lányával tésztát főz a hagyományos tűzhelyen egy Hiszár környéki faluban

Fotó: Somfai Kara Dávid

Az öreg pásztor még sokáig nézett a titokzatos idegen után, akinek a szemében valami furcsa láng világított. Nem is sejtette, hogy Bábur, Fergána egykori padisahja tért be hozzá éjszakára. Bábur, aki a nagy Tamerlán leszármazottja, akinek az anyja a rettenetes Dzsingisz kán véréből való, most földönfutóként menekül az üzbégek elől Afgánföldre.
Azt pedig végképp nem sejthette az öreg kirgiz, hogy Bábur az afgán fővárosban, Kabulban magához ragadja a hatalmat, és egész Indiát meghódítja majd. Megalapítja a nagymogulok dinasztiáját, és utódai a brit hódításig uralják a hatalmas Indiát. Egyik unokája, Sah-Dzsahán – fiatalon elhunyt felesége számára – megépítteti a Tádzs Mahált, melynek a fél világ jár majd a csodájára. Mindez persze még a jövő zenéje, s évszázadok múltán nem sokan fognak emlékezni arra, hogyan bolyongott Bábur, a nagy hódító a Pamír hegyóriásai között. És hogy honnan is érkeztek a nagymogulok egyáltalán... Azt pedig már végképp nem jegyzi fel a történelem, hogyan vendégelte meg az öreg pásztor a menekülő padisahot, és miként igazította útba Hiszár erődje felé. Persze lehet, hogy nem is így történt…

Népes tadzsik család egy Hiszár közeli faluban. A tadzsik családokban rengeteg a gyerek, így igen gyorsan nő a lakosság

Fotó: Somfai Kara Dávid

Vagy fél évezreddel Bábur után ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor 2001-ben a Pamír hegységbe és a kirgiz nomádok által lakott Kara-Tegin völgyébe érkezem. E terület ma Tadzsikisztánhoz tartozik. Az ország lakossága jórészt iráni eredetű. A hegyekben élő tadzsikok pamíri nyelveken beszélnek, mindegyik völgyben egy-egy külön nyelven, a síkságiak viszont perzsául, csakúgy, mint sok tadzsik testvérük Üzbegisztánban és Afganisztánban. (A tadzsikok több mint fele a környező országokban él.) Csak a Zeravsán völgyében beszélnek még egy-két faluban szogdul, mely egykor
a Selyemút közlekedőnyelve volt.
A tadzsikok olyan ősi oázisvárosokat népesítenek be, mint Szamarkand, Buhara, Herát, Balh vagy éppen Hiszár, ahová talán Bábur is igyekezett. Az én utam is erre vezet, ahogy Niva terepjárónk a Szurháb völgyében porzik lefelé a főváros, Dusanbe irányába.

A teljes cikket A Földgömb 2013. decemberi lapszámában olvashatja!