Az ausztrál kontinens nagy része kietlen és mostoha vidék. Nem véletlen, hogy az éjjeli műholdképeken csupán a tengerpartok környéke izzik sárgás fényben – a lakott körzeteket jelölve. Itt él a népesség 90 százaléka, ezen a keskeny körvonalon belül pedig úgy fogy a civilizáció, mint a térerő: a tömeg eltűnik, a hűtött sör pedig maga a luxus. Ez az Outback, ahol a száraz, kiaszott táj képe a napszakoknál is lassabban változik, és a döngölt sivatagi sztrádán nagyobb eséllyel találkozhatunk mérges kígyóval, mint autóval.

Kings-kanyon

Bár az ország vörös közepéből kiemelkedő George Gill-hegyvonulat nyugati végébe vágódott Kings-kanyon környéke a helyi átlaghoz képest meglehetősen mozgalmas, senki sem lepődne meg, ha az odavezető aszfaltozott út mellett a Mad Max apokaliptikus világát idéző, kiégett roncsokon csillanna meg a felkelő Nap első fénye. Ahogy a parkoló mellől kapaszkodunk felfelé a Szívroham-emelkedőn, a hajnali sötétbarnából vörösre váltanak a környező sziklák. A szív tényleg a torokban dobog, a légszomjat pedig alig oltja az előttünk haladók által felvert, vörös porral kevert, langyos levegő.

A nagy hasadék. A kanyon üledékrétegekbe metszett fala nemcsak lenyűgöző látvány, de a kontinens múltjáról is mesél

Fotó: Kundermann Balázs

Az utolsó, meredek sziklába vágott lépcsősor után végre kinyílik a táj: az alattunk 2 kilométer hosszan futó, helyenként 250 méteres falmagasságot is elérő szoros Közép-Ausztrália legmélyebb szurdokvölgye. Nagyjából félúton vagyunk Alice Springs és a nagy vörös szikla, az Uluru között, a Northern Territory (Északi-terület) délnyugati csücskében. A kanyon falait mintha késsel vágták volna, olyan egyenesek. Aljában kivehető a halott Kings-patak medre, amit csak hevesebb esőzések alkalmával éleszt fel a magasan fekvő hasadékokból időszakos vízesésként lezúduló csapadékvíz.

Késsel metszett idő

A kanyon napjainkban is átalakul, időről időre hatalmas sziklák szakadnak le a falakról. A 75 évvel ezelőtti omlás nyoma máig látható: fehér foltként virít a szurdok torkában. Ugyanis az itteni üledékes kőzetek jellemzően világosak, ám felszínre kerülve a mállás sivatagi kérgeződést és átszíneződést okoz a felületen – igazítva a sebet a táj arculatához.
A kanyon két homokkőréteget vág keresztül, és betekintést enged a terület múltjába. Úgy 440 millió évvel ezelőtt egy sarkvidéki jégolvadás következtében a megemelkedő óceán benyomult a kontinens közepébe. A beömlő folyók hordaléka építette az alsó réteget (Carmichael-homokkő). Ezután a klíma szárazabbá válásával homokdűnékkel szabdalt, tavakkal teli táj jött létre. Ekkor rakódott le a felső réteg (Mereenie-homokkő). A szurdok eleinte csak egy kőzetrés volt a felső rétegben, ám az időszakos patakbevágódás révén kinyílt a hasadék, és az erózió az alsó, puhább homokkövet is elérte. A meggyengített felső részből háznyi darabok szakadtak le. A völgy 20 millió év alatt érte el mai formáját.

Elhagyott város és Édenkert

Sziklák közé ékelve bújik meg az Édenkert, ahol letűnt korok növényei próbálnak meg életben maradni. Fogalmuk sincs arról, hogy a falakon túl minden vörös és barátságtalan – ahogy a környéken túrázók is csak akkor veszik észre az édent, ha lenéznek a mélybe

Fotó: Kundermann Balázs

A környék évezredek óta lakott, a luritja népcsoport jelenlétéről sziklafestmények és faragványok tanúskodnak, e szent helyeket azonban tiszteletből elkerüli a kanyon peremén körbefutó túraösvény. Ám az Elhagyott Város fantázianevű sziklaformák között rövid pillanatok erejéig hihetővé válik, amit a luritják tudni vélnek: a kanyont megalkotó őseik szelleme a mai napig ott kószál a képzeletbeli utcákon, az erózió munkáját dicsérő halmok között, melyek évszázadokra magukra hagyott, magukba roskadt lakóparkra hasonlítanak.
A kanyon egyik rejtett leágazása maroknyi édenkertet bújtat a vörös sivatagi forróság elől. Meglepő üdeség fogad a pálmafenyőkkel teli hasadékban, ahol egy letűnt kor és klíma növényei lógatják a lábukat a vízbe, tudomást sem véve az idő változásáról. Nem csoda, hiszen jólesik megpihenni a vörös sziklákkal határolt medencét belengő hűvösben.

Betelepülés

Egészen 1872 októberéig nem járt idegen e vidéken, ám Ernest Giles a kontinens délnyugati területeire vezetett öt expedíciója közül mindjárt az első alkalmával rátalált a kanyonra. A kor szokását követve, a terület domborzati elemeit ismerőseiről nevezte el: a szurdokot és az abban folyó patakot barátjáról, Fielder Kingről, a hegyvonulatot pedig sógoráról, George Gillről, aki egyben felfedezőútjainak főszponzora is volt. A következő évben William Gosse rátalált az őslakosok szent vörös sziklájára, az Ulurura, mely Dél-Ausztrália kormányzója, Henry Ayers után kapta a nagyvilágban elterjedt nevét és azóta is az Outback legnagyobb turistamágnese. A század végén aztán megjelentek az első, szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó farmok, és – ellentétben a felfedezőkkel – az ott dolgozóknak hosszabb időre kellett berendezkedniük e mostoha vidéken.

A teljes cikket A Földgömb 2014. júniusi-júliusi lapszámában olvashatja!