„Kínában nagyon pörög az építőipar. Olyan itt, mint egykor a vadnyugaton: egyszerűen mindent lehet! És ez már önmagában is izgalmas” – mondja tapasztala - tairól. 2010 decembere óta dolgozik építészként a kínai fővárosban, és nem csupán kalandvágyból, de a kínai lépték csábításának is engedve indult neki az ázsiai országnak. Ott ugyanis olyan négyzetméterszámok repkednek a tervezőasztalon, amire itthon évtizedeket várhat, vagy csak álmaiba szőheti egy építésziroda.

Nagy számok: a kínai lépték

HALÁSZ BÁLINT, a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett építész már két éve dolgozik Kínában

Fotó: Halász Bálint

A kínai viszonyoknak megfelelően 20 000-től 200 000 m²-ig tervezi a legkülönfélébb funkciójú épületeket, valamint új városokat, városrészeket, ráadásul igen gyors tempóban. Előfordult, hogy 60 ezer családnak lakhatást biztosító új negyed koncepcióját kellett elkészíteni egy-két hét alatt, de egy 100-200 méter hosszú épület sem számít kiugróan nagy léptékű munkának az irodában. A helyszínek javarészt Szecsuánban és Belső-Mongóliában vannak, hiszen e térségek felzárkóztatása komoly kormányzati cél.

E várostervezések kínai viszonylatban teljesen másképp festenek, mint Európában: legelőször többsávos úthálózatokat építenek az addig lakatlan területekre, majd az utak által közrezárt mezőket vállalkozóknak adják el, akik aztán felépíttetik elképzeléseiket a területeken. „E mezők olyanok, mint egy-egy sziget: mindegyik kap egy nagy plázát vagy egy sor lakótornyot, vagyis a mezőkön belül kialakulnak a kereskedelmi és a lakóövezeti szektorok, majd onnantól kezdve ezek az egységek önállóan működnek. A közöttük lévő gyalogosösszeköttetésre nem is igazán figyelnek. Így az egyes mezők nem képeznek egymással összefüggő, szövetszerű hálózatot, ami nálunk a város fogalmához alapvetően hozzátartozik” – mondja Bálint. A nagy számok és a grandiózus méretek megtervezésére azonban sokkal kevesebb idő áll a szakemberek rendelkezésére. Egy-egy tervvel a munka első fázisában mindössze egy héttől egy hónapig foglalkozhatnak. Sőt az első lépések után sokszor hosszú szünet következik, míg újra előkerül és kicsit áttervezve továbbhalad a munka. Évente 10-15 nagyobb terv fut át egy építész kezén (ez a szám itthon jó esetben is csak a fele – ám egy egész építészirodának!). És a következetes, kutatásokra alapozott, aprólékosan kidolgozott és koncepciózus építészeti tervezés nem a kínaiak sajátja. Sokkal inkább a gyors, látványos megoldásokra és a reprezentációra figyelnek. Egy épület térszerkezete és megjelenése nem ok-okozati alapon dől el: sztenderd megoldásokat követve alakítják a struktúrákat, amire rákerülnek a különböző építészeti stílusok díszítőmotívumai, számunkra eléggé ad hoc módon. Ilyen értelemben akár felszínesnek is mondhatnánk őket, de e mentalitás mögött inkább kulturális különbségeket kell keresnünk.

Kulturális különbségek a házfalak mögött

A PEKINGHEZ KÖZELI FALU, Chuandixia afféle helyi Hollókőként őrzi a régi település képét

Fotó: Halász Bálint

„A mai kínai társadalom igen erősen a látszatra épít, minden erről szól. Ez a legnagyobb különbség, például Japánnal összehasonlítva. Ott azt tapasztaljuk, hogy az építészetben minden nagyon őszinte, minden az, aminek látszik. Kínában ezzel szemben mindig többnek akarnak látszani, mint amik valójában.” Napjaink Kínájában az építészet elsődleges megközelítési szempontja: az épület kinézése. Ám a téri viszonyokkal már kevéssé foglalkoznak. A belső tér kialakításánál gyakorta elegendő, hogy legyen egy elegáns fogadótér, kellő belmagassággal. A folytatás viszont már csak hosszú folyosók és egységes termek sora, amik követik a sztenderd, sokszorosítható megoldásokat, hogy aztán kellő számú elem legyen sorakoztatható egymás mellé és fölé.

„Más szempontok alapján ítélik meg azt, hogy mi jó. Sokkal gyakorlatiasabb, üzletiesebb a hozzáállásuk. Fontos, hogy az épület izgalmas legyen, ám az, hogy miért izgalmas, már nem érdekes. Bár néha „kínai jellegűnek”, „hagyományosnak” kell lennie a háznak, de ez nem az egyes tájegységek történeti környezetének figyelembevételét és újraértelmezését, hanem csupán általános történeti formák, motívumok használatát jelenti.”

A látszat fontossága, a reprezentációs igény a közterek méretében, látványában is tetten érhető. A felvonulásokra honosított központi terek persze nem nyugati értelemben vett közjóléti helyszínek. Bár a parkokban tömegek gyakorolják a szabadtéri tevékenységeket (esténként tajcsiznak vagy különféle játékokat játszanak), s úgy tűnik, komoly szociális élet zajlik, ám a kínaiak ennél jóval zárkózottabban élnek. Inkább a privát szféra folytatását keresik az éttermekben is, ahol kis, szeparált részekben töltik szabadidejüket családtagjaikkal.

CSUNGKINGI LÁTKÉP — A többtízmilliós nagyvárosokban tömegek lakhatásáról kell gondoskodnia az építészeknek

Fotó: Halász Bálint

Vagyis a köztér és a közösségi tér alárendelt szerepkörű. Minden privatizált, hiszen a területeket felosztják, az egyes egységeket a beruházók veszik meg, és ők zárják le azokat a környéktől úgy, hogy pontszerűen leteszik a házakat, köztük pedig kizárólag az A-ból B-be jutást szolgáló közlekedési útvonalakat alakítják ki.

„A házak közötti szabad terek tervezése sokszor inkább egy grafikai feladatra hasonlít – mondja erről Bálint. – Egyébként ez a szektorokba rendezett toronyházsormodell itt (most még) működik, legalábbis nincsenek olyan típusú szociális problémák, mint egyes nyugati külvárosokban.”

Ám a közterek hiányát a kínaiak zárt szociális szokásai is magyarázhatják. Bár a szakmai kapcsolatépítésre nagy hangsúlyt fektetnek, a család elsődleges és meghatározó helyét semmi sem válthatja fel. Ennek az elzárkózásnak építészeti hagyománya is van: a tradicionális kínai lakóház befelé fordulva zárkózik el a külvilágtól, az utcára csupán egyetlen ajtó nyílik, amely az udvarra vezet. Minden további épületrész innen közelíthető meg, és a házrészek ablakai is ide nyílnak.

A teljes cikket A Földgömb 2013. májusi lapszámában olvashatja!