Vörös lampionok, fényképező turisták és villódzó Mao-szobrok tömkelege ömlik rám minden oldalról, elektromos kerékpárok cikáznak hangtalanul és őrült sebesen. Míg pár lépéssel előbb kellemes, az avatatlan fül számára tradicionálisnak tűnő zene töltötte meg a kis kávézót, addig mostanra digitális csipogások és helyi diszkóslágerek nyomják el az idillt. Aztán tíz óra felé mintha a nagy stopgombot nyomták volna meg, bezárnak a főként kamu antik csecsebecsét árusító üzletek, lehúzzák a rolót az éttermek, s egy-két bárt leszámítva minden visszaáll az ősi, néma állapotba – amíg egy taxi meg nem érkezik a szállásunk elé…
Az őrjítő dudálásra többen is kijönnek. Az éppen érkező vendég és jómagam türelmesen várunk, amíg a bentiek igyekszenek felkelteni az éjfélkor az emeleten már füldugóval édesdeden alvó recepcióslányt. Egyedül a fülsiketítő dudálás zavar, kivéve a helyieket. Hasonlóan, mint a többi furcsa kínai szokás, nyilván ez sem veri ki a biztosítékot, még a szomszéd házba beosonó idős hölgynél sem…

A ragyogó múlt nyomában

Szerencsés módon e Shanxi tartománybeli kisváros elkerülte Mao kulturális forradalmának rombolását. Az óvárosát körülölelő, 6 km hosszú városfal egyedülálló módon maradt fenn, hasonlóan a falakat kitöltő városrész, a régi hutongok (sikátorok) és templomok, akárcsak a 13. század derekán épült konfuciánus szentély. Amíg fel nem mászunk a 12 méter magas kőfal valamelyik kilátójába, meg is maradhat az idilli érzésünk, hogy legalább ez a közel 2700 éves városka megúszta az évezredek és rezsimek támadásait, a modernizáció úthengere még nem temette maga alá. Egyelőre…
A teknőst ­– mely a hosszú élet egyik szimbóluma a kínai kultúrában – formázó és a feng shui bagua térképe szerint épített óváros szűk hutongjait javarészt még mindig magas, szürke vagy barna kőfalak szegélyezik. A hatalmas falakat egy-egy kapu töri meg északon és délen – a teknős fejét és farkát –, míg kelet–nyugati irányban kettő-kettő a lábakat szimbolizálja. De ezek már egyre rövidebben nyúlnak ki az oltalmazó páncél alól. A történelmi városfalakon kívül az élet is gyorsabban folyik, a változások szele már szó szerint a kapuban fúj. Átlépve az egyik nyugati átjárón, már ledózerolt városrészbe ütközünk. Míg az út jobb oldalán, a tökéletesen előkészített építési telek közepén óriásplakát hirdeti az itt épülő toronyházegyüttes csábítóan modern apartmanjait, addig átellenben a még csak félig lerombolt otthonok romjaiból próbálnak bármi értékesíthetőt kinyerni az elűzött helyiek.

Kína egyik leghangulatosabb kisvárosába csöppen, aki veszi a fáradtságot, hogy közel 8 órát vonatozzon Pekingből

Fotó: Süveg Áron

Az ezredforduló küszöbén a városfalon kívül főleg kisgazdálkodók birtokai terültek el, s még a belső utcákat is főleg földből döngölték, de a változás megállíthatatlan, ahogy a főleg belföl­diekből álló turisták hordája is. Hétvégenként a világörökség részét képező belváros frissen ki­kövezett főutcáit és nevezetességeit sokezernyi turista önti el.

Konzerválódott bankközpont

Pingyao nem a klasszikus Selyemút mentén fekszik, elhelyezkedéséből adódóan nem is bonyolított az évezredek folyamán jelentős forgalmat. Virágzását és jelentőségét igazából a Qing-dinasztia idején itt élő gazdag üzletembereknek köszönhette, akik – sajátos módszereket és szabályokat kidolgozva – kifejezetten biztonságos körülmények között utaz­tatták a tehetősebbek és kereskedők pénzét, ezüstjeit. A Rishengchang néven 1823-ban alapított intézmény az első banknak tekinthető Kínában, melynek jól működő „shanxi modelljét” aztán országszerte több mint 400 fiókiroda követte, de voltak kirendeltségeik Szingapúrban, Japánban és Oroszországban is. A Pekingtől 700 km-re fekvő kisváros ekkor élte virágkorát, Kína monetáris központjának is nevezték, és a gazdag bankárdinasztiák fényűző lakhelyei és intézményei ma újra eredeti pompájuk állnak. Ám, ahogy az Kínában oly sok helyen megtörténhet, a régmúlt emlékei és a számunkra sokkal ismerősebb nyugati látványvilág együttesen köszönnek ránk: a konfuciánus templomegyüttes északi részének egyik kis oldaltraktusában működik a Pingyao International Photo Museum, ahol Robert Capának, valamint Ansel Adamsnek is fenntartanak egy-egy emlékszobát, kiállítással és mellszoborral. Csöndes hely, itt nem fotózzák egymást a belföldi turisták hadai. Egy-egy, az ajtóból megejtett áttekintő fejforgást követően általában hamar alábbhagy a lelkesedés: Capa művei és Adams lenyűgöző tájfotói számukra érdektelenek a végtelen Buddha-szobrokhoz és a megérintésre váró szerencseereklyékhez képest.

Komótosan halad az idő Pingyao történelmi városrészében. A Déli Kapuról letekintve évszázadok hangulatát láthatjuk megrekedve az ősi városfalak között

Fotó: Süveg Áron

Új aranykor

Kint, a városban könnyen ellenállok a Mao-posztereknek, -bögréknek, -pólóknak, Buddhából is van már elég otthon, hogy biztonságban érezzem magam. Inkább megpróbálok kiosonni kicsit a forgatagból. Egy sarokkal odébb már kézikocsis lacikonyhák váltják az impozáns portálú éttermeket. Egy fokozatot megint visszakapcsol a város, megszűnnek az angol feliratok, helyüket kínai írásjelek foglalják el. Bukósisak nélküli, 10 év körüli fiú suhan el mellettem egy robogón, valószínűleg a szülei sem aggódnak jobban érte, mint ő maga. Semennyire. Később egy étterem oldalánál látom meg, amint a hatalmas limuzinba éppen beszálló apjához beszél. Az egyszerű jövőt elképzelő, mezítláb bicikliző szomszédhoz képest neki valóban nincs miért aggódnia. A családi vállalkozásként üzemeltetett kis hotel és étterem – elhelyezkedéséből adódóan – biztos jövőt hoz a számára. A kereslet pedig, amit a napi majd’ tízezer, 90 százalékban kínai turista generál, kifogyhatatlan.

A teljes cikket A Földgömb 2014. májusi lapszámában olvashatja!