A középkortól – a városok mellett – elsődleges felvevői a bányák voltak, az ehhez szükséges minőségű és mennyiségű fa jelenléte erősen befolyásolta a bányászat nyereségességét. Magyarországon az Árpád-korban már biztosan égettek kereskedelmi mennyiségben faszenet, s IV. László 1276-ban kelt oklevelében is szó esik erről: „… a szénégetők és favágók az erdőkben vagy Gölnitz város más munkásai … a város határain belül szabadon minden akadályoztatás nélkül működhetnek”. Gazdasági szerepüket jól mutatja, hogy a felső-magyarországi bányavárosok szén­égetői – a bányamunkásokkal és favágókkal egyetemben – egészen II. József uralkodásáig mentességet élveztek az adófizetés, a robotmunka és a katonai szolgálat alól. A török korban viszont a hadászatilag fontos uradalmak jobbágyi szolgáltatás formájában kötelezték a parasztságot a lőpor előállításához szükséges faszén beszolgáltatására.

A Kalonda-tető szénégetői kifejezetten csendesek. „Máramaroshoz képest, ahol ennyi idő alatt már az életük minden történetét elmesélték, itt szófukar, de annál céltudatosabban dolgozó, munkájukat nagy precizitással végző emberekkel találkoztam”

Fotó: Kerekes István

Az igazi nagy korszaknak a 19. század számított. Az erdőhivatalok állandó jelleggel alkalmaztak szénégető brigádokat, egész évre megszervezve a kész faszén szállítását. A kőszénkitermelés térnyerésével a kereslet némiképp visszaszorult, de még a 20. század első felében is jelentős maradt. A két világháború között például faszénből nyert energiával működött sok textilipari gép, de a darálómalmok és a cséplőgépek is. Ebben az időszakban az erdészet sok esetben fával fizette ki a favágókat, akik azt szenítve értékesítették. A fakereskedők és faipari vállalkozók számára busás haszonnal kecsegtetett az uradalmaktól bérbe venni az erdőkitermelés jogát, ilyen esetben is a minél több értékesíthető szén előállítása volt a cél. A II. világháború után azonban ez fokozatosan a konyhai felhasználás szintjére szorult vissza, de itthon még az 1970-es években is több ezer tonnás exporttételt jelentett.

`A la Carbonara

A szénégetők a legszegényebb rétegből, gyakran a teljesen nincstelenek közül kerültek ki, ám ez a felemelkedés útja is lehetett. Tevékenységük alapos szakértelmet igényelt, melyet hosszú évek során sajátítottak el, legtöbbször fiú az apjától, öcs a bátyjától. A hozzáértésnek ráadásul itt komoly tétje van, egy kisebb hiba is a szénégető életébe kerülhet. A falusi népesség körében a szénégetők bére olyannyira jó jövedelemnek számított, hogy a mindennapi megélhetés biztosításán túl sokan földet is tudtak belőle vásárolni.

A boksák karbantartása nagy figyelmet és szakértelmet követel. A hozzá nem értés robbanáshoz is vezethet, vagy akár máglyaként éghet el a munka addigi eredménye

Fotó: Kerekes István

A kevés megművelhető földterülettel rendelkező hegyvidéki térségekben egész falvak éltek szénégetésből. Ilyen település volt a Bükk hegységben megbúvó Mályinka, ahol a néphagyomány szerint „a pap kivételével mindenki szenet égetett”. A nők és a gyerekek is kivehették részüket a munkából, nem volt ritka, hogy az asszonyok is rakták a nehéz fahasábokat, a gyerkőcök pedig vizet hordtak, és a kunyhó körüli teendőkben segédkeztek. Közben persze kitanulták a mesterfogásokat is. A brigádokhoz csapódó apróságoknak rendszerint nem pénzben fizettek, szokás szerint élelmiszert és az idény végén egy rend ruhát adtak nekik a több hónapos munkáért.

Napjainkban a faszénfelhasználás már jóval korlátozottabb, mint a korábbi évszázadokban: leginkább a kerti sütögetéseknél jellemző. Míg az 1970–80-as években hazai erdeinkben is gyakran megcsaphatta orrunkat az összetéveszthetetlen boksa-füstszag, mára szinte teljesen eltűnt a magyar erdőkből. Erdélyben azonban még napjainkban is rálelhetünk szén­égető famíliákra, akik számára a mesterség még a 21. században is stabil jövedelmet biztosíthat. (De a szénégető vállalkozás tulajdonosa számára mindenképp.)

A szénégetés ma már az archaikus erdei munkák muzeális marad­ványának tűnik – nem úgy, mint 2-3 évtizeddel ezelőtt, amikor még sokkal elterjedtebb volt a Kárpátokban

Fotó: Kerekes István

A boksák mellett

Ez az élet sohasem a kényelemről szólt. Megterhelő és nagyon piszkos fizikai munka, ráadásul az erdei kunyhókban meglehetősen korlátozottak a tisztálkodási lehetőségek. Napjainkra lakókocsik váltották fel a kunyhókat, de a munka nem lett könnyebb. A néhány fős csapatok gyakran az otthonuktól távol dolgoznak, s a hazatérésre csak a váltott műszakszervezés adott lehetőséget.

Az otthonukhoz közel égetők akár naponta is kaphatnak főtt vacsorát, a távolabb lakók maguknak főznek egyszerű ételeket. A klasszikusok: babfőzelék, puliszka, korpakása, főtt burgonya, erdei gomba. Fűtéshez és főzéshez széntörmeléket vagy rosszul kiégett darabokat használnak.

Az erdei berendezkedés természetesen a munka mennyiségével függ össze. Ha csak egy-egy boksa elkészítésére szegődnek, akkor egészen egyszerű, egy-két nap alatt összetákolt fakalyibák is megteszik. A több hónapig tartó, egész idényben dolgozó brigádok tartósabb, komfortosabb szállást készítenek, vagy a favágók kunyhóit veszik igénybe.

A teljes cikket A Földgömb 2013. novemberi lapszámában olvashatja!