A réskanyonok mekkája
Réskanyonok: rendkívül keskenyek és szélességükhöz képest igen jelentős mélységűek
Többségük könnyen pusztuló homokkőbe vágódik: a nagy energiájú lefolyó vizek mély barázdákat faragnak a puha kőzetbe, amelyek idővel kissé szélesedő és egyre mélyülő folyómedrekké válhatnak. Legtöbbjük az Egyesült Államok száraz, délnyugati részén nyílik. És ahogy Mekka a muszlimok kiemelkedően fontos zarándokhelye, ám esetenként váratlan tragédiák színhelye, úgy az Antilop-kanyon a szurdokrajongók „szentélye”, de egyúttal meglepő veszélyforrások tárháza is.
1997-ben az El Niño még a Colorado-fennsíkon is éreztette hatását. Augusztusban szinte mindennaposak voltak a viharok, és az időjárás-jelentések szerint néhány óra alatt majdnem 25 mm eső hullott. Ez pedig egy olyan vidéken, ahol az évi csapadék mennyisége 200 mm alatt marad, rendkívül sok!
Pusztító záporáradat
Augusztus 12-én 15.30-kor az arizonai Biztonsági Szolgálat tagjai a heves esőzés okozta villámáradásból eredő vízátfolyásra leltek a félsivatagban haladó úton. Nézték az átrohanó vizet, de a rendkívül ritkán lakott területen ez senkit sem fenyegthet – gondolták. Nem is sejtették, milyen következményekkel járhat mindez – például az Antilop-kanyonban!
A vihar központja továbbhaladt Le Chee Rock felé, amelytől a szűk Antilop-kanyon mintegy
20 kilométerre fekszik. A viharban elszabadult, köves törmeléket szállító, átlátszatlan, hatalmas vízmennyiség a vízmosásokban száguldott tovább, majd elérte a homokkőszurdokot.
A 28 éves Francisco „Poncho” Quintana aznap épp egy túrát vezetett a környéken. Az Antilop-kanyont is végigjárták, de a napi program végén többen is vissza akartak még menni, újabb fotókat készíteni az elképesztő alakú és fényjátékú sziklajáratokról. Úgy tervezték, hogy addig a lyukas szikláig túráznak, amit „Sasszemnek” neveznek. Quintana bevezette őket, de néhány tíz méterre a bejárattól, a réskanyon alján hirtelen meglepte őket a lezúduló árvíz. Mindez azért volt igazán váratlan, mivel a vihar már messze járt, itt eső sem esett. Előzetesen semmi sem mutatta, hogy mindent elsöprő áradat érkezik!
Tucatnyi túrázót sodort el az ár. A csokoládébarna víz derékig ért, amikor Quintana ki tudta ékelni magát és két turistát a fal hátsó részén található, elefántfül formájú kőzetkibukkanás mögött. Az izmos, magas, egykori építőmunkás kapaszkodott, ahogy csak bírt, próbálta beakasztani a lábát a homokos aljába és megtartani a turistákat a homokkőfalhoz nyomva. Miközben elfordította a fejét, látta, hogy két férfi száguld felé a sodrásban. Azonnal becsapódtak, ezért ő is elvesztette a fogást. Ekkor látta utoljára élve a menteni próbált embereket. A szemébe került sár elvakította, az áramlat elsodorta, miközben neki-nekicsapódott a homokkő falaknak. Szerencséjére – a csoportból egyedüliként – mégis túlélte: megpróbált nyugodt maradni és arra összpontosítani, hogy a hátán fekve és lábaival segítve az áramlat tetején maradjon, mint ahogy azt a vadvízi evezésen tanítják. Végül egy párkányon találták meg, 400 méterre attól a helytől, ahol a 10 méteres vízmélységet is elérő áradás lecsapott.
Miért más, mint a szurdokok zöme?
A legtöbb kanyonban állandó folyó vagy patak fut: ezek bevágódása jelentős szerepet játszott a kialakulásukban. A réskanyonok viszont többnyire sivatagi területeken nyílnak, és a szurdokalj gyakran teljesen száraz. A szélesebb, nagy kanyonokban általában sok növény- és állatfaj él, a réskanyonok azonban csupán szűk nyílással rendelkeznek, amely csak kevés fényt enged be. Ráadásul homokos-köves medrük sem ad elegendő tápanyagot a növények növekedéséhez. E keskeny és mély, állandó víz nélküli kanyonok a távoli esőzések gyorsan lerobogó villámáradásainak levezetőcsatornái lehetnek – ez szintén nem kedvez a növények és állatok megmaradásának. Így összességében nemcsak alakjuk, hanem kopárságuk miatt is különböznek a többi szurdoktól.
Persze létük és különleges formaviláguk pont a száraz környezetnek és a homokköves kőzetanyagnak köszönhető. A sivatagos-félsivatagos terepen az időszakos csapadék igen ritkán, de nagy intenzitással érkezik. Nincs összefüggő növényzet, ami lassítaná a lefolyást és a felszíni kőzetszemcsék elragadását. A rohanó ár így sok hordalékot szállít és a sodrásban lévő kvarcszemcsék igen hatékony súroló-koptatószerek. Így amikor egy kőzetrepedést ér el a gyorsan robogó víz, látványosan befűrészeli magát a sziklás területbe, és a kivésett keskeny járatokat mélyítve, falakat csiszolva robog tovább. Ráadásul válogatva: a puhább rétegeket könnyebben pusztítja, míg a keményebbek tovább és jobban ellenállnak az ostromnak. Aztán levonul a záporár, és hosszú csend következik – az árhoz képest síri mozdulatlanság, amiben csak szélszállította homokszemek sodródnak-peregnek.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
