A tájra jellemző elfeledett gyümölcsfajták között barangolva meg­érthetünk valamit abból, hogyan éltek elődeink harmóniában a természettel.

Táj, tájfajta, tájhasználat

A termesztett kultúrnövényfajták száma harmadára csökkent az elmúlt évszázadban. Mindezért a tömegigény szolgálatába állított gépesített és kemizált mezőgazdaság okolható, ahol kizárólagos szempont a gazdaságosság.
Pedig a történelmi (régi) és táj(helyi) fajták nemcsak kiemelkedő agrártörténeti értéket képviselnek, de nélkülözhetetlen forrásai a növénynemesítésnek is, hiszen tökéletesen alkalmazkodtak kialakulási környezetük ökológiai viszonyaihoz. Ezeket a régi fajtákat – a génbankokat nem számítva – nagyobb koncentrációban már csak néhány maradványterületen lelhetjük föl, ezek közé tartoznak a Felső-Tisza vidékének ősi fajtájú ártéri gyümölcsösei is.
Az itt kialakult gyümölcstájfajták jelentőségére jó példa, hogy az itteni biológiai alapokból hozták létre a méltán híres milotai és csécsi papírhéjú diókat. De beszélhetünk a Császló határában található, legalább 350 éves (Európában a legöregebb), ma is bőven termő somfáról is, aminek terméséből külön fajtát, a császlói somot szelektálták. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy a szatmári szilvapálinka nélkülözhetetlen összetevője, a híres nemtudomszilva végre megtalálta méltó helyét a nemzeti fajtajegyzékben. De miért éppen az ártéren alakultak ki és maradtak fönn ezek az ősi fajtájú gyümölcsösök?
A vadgyümölcsfajok eredetileg a folyót kísérő ligeterdők különböző magassági öveze­-tei­ben telepedtek meg, attól függően, melyik mennyire bírta a vízborítást. Az ártéri mikroklíma gyengéden óvta a gyümölcsfákat a Kárpát-medence kontinentális éghajlati szélsőségeitől. Kézenfekvő volt tehát, hogy a gyümölcstermesztés folyóvölgyeink ártéri erdeiben vegye kezdetét. Az így létrejövő termesztőközpontok aztán egészen a 19. századi ármentesítésekig meghatározó jelentőségűek maradtak.
A kezdeti, gyűjtögetésen alapuló haszonvételt fokozatosan váltotta föl a tudatos szelekción alapuló nemesítés és termesztés, ami végül gyümölcstájfajtáink kialakulásához vezetett. A 18. század végéig közösségi vagyonba tartoztak ezek a gyümölcsösök, – amikor kihirdették a szüretet, minden család egy-egy szekérnyit szedhetett a termésből.

Elválaszt és összeköt. Az árvízvédelmi töltésen bicajozva egyszerre látjuk a hajdani ártér két arcát: az intenzíven művelt mentett oldalt és az ártéri „dzsungelt”

Fotó: Faragó Csaba

Az ártéri gazdálkodás – jellegéből fakadóan – nem specializálódott hosszú távon egyetlen termék előállítására: éppen ez tette lehetővé, hogy az itt élők alkalmazkodni tudjanak környezetük változásaihoz az egymást kiegészítő, megújuló erőforrások segítségével. A gyümölcsöserdők kiszolgálták a környék lakóit: gyümölcsöt és a gyümölcsből készített ecetet, pálinkát, lekvárt és aszalványt adtak, de innen került ki az építkezéshez, bútorkészítéshez és tüzeléshez szükséges faanyag is, nem beszélve a sövény- és kosárfonáshoz vagy a népi halászati eszközökhöz való vesszőről. A mélyebben fekvő, holt mederrészeken folyt a kender áztatása (az elkábult halak könnyű zsákmányt jelentettek), a kaszálók a takarmányt biztosították, de méhészkedés, disznóhizlalás, gyógynövénygyűjtés és halászat is folyt az ártéren.

Szatmár-Bereg történelmi árterei

Az 1700-as évek végén készült jozefiniánus katonai összeírás térképeiből kiderül, hogy ekkortájt Szatmár–Bereg területének még több mint 60%-át erdő borította. Az erdők aránya ma ennek hatodát sem éri el, mégis ez az Alföld legerdősebb vidéke. Az évszázadok erdőirtásai nemcsak fás legelőket és kaszálókat hagytak maguk mögött, de olyan másodlagos, tájképi és természeti értékekben gazdag élőhelyek is kialakultak itt, mint az ártéri gyümölcsösök.
A folyóvölgyek zöld folyosói behálózzák a vidéket, és bár mára az egykor kiterjedt árterekből csak gátak közé szorított hullámtér maradt, a Tisza és a Szamos partján sok helyen megtaláljuk az ártéri gyümölcsösök maradványait.

Vadkörte-hagyásfa. Az öreg vackor már egy 19. századi katonai térképen is szerepel mint tájékozódási pont. Mai napig terem...

Fotó: Faragó Csaba

Ezek az erdei fafajokkal és vadgyümölccsel elegyes ártéri gyümölcsösök élő tanúi, hogyan működtek együtt elődeink a természettel anélkül, hogy kizsigerelték volna azt. Pedig őseink sem voltak jobbak vagy előrelátóbbak nálunk, pusztán rá voltak kényszerítve, hogy a környezeti erőforrásokat fenntartható módon hasznosítsák. Nem volt még birtokukban a tájat drasztikusan átalakító földműveléshez szükséges szemlélet, energia és technika.
A hagyományos ártéri gazdálkodás alapja a fokgazdálkodás volt. A fokok az ártéren kialakított vízfolyások voltak; a vizet áradáskor az ártér mélye, apadáskor a folyó medre felé vezették, egyenletesebbé téve ezzel a vízjárást.
A fokrendszer fokozatos szétesésének számos oka volt. Az erdőirtás és a vízimalmok gátjai miatt sok terület elmocsarasodott, a török elleni harcok során elpusztult vagy elmenekült népesség helyébe a fokgazdálkodás tudományát nem ismerő gazdálkodók települtek be. Ennek ellenére a rendszer egyes vidékeken – csökkenő jelentőséggel ugyan – egészen­­­­­ a 19. századig fennmaradt, és csak a folyószabályozások által gátak közé szorított árterek korában szűnt meg.