Murszik: az Omo völgyének harcosai. Az Omo folyó völgyét az emberiség bölcsőjének tekintjük – az őstörténetünkkel foglalkozó kutatók fontos terepén járunk
Talpalatnyi földjén ma több tucat törzs fér meg, amiért méltán nevezhetjük a kulturális sokszínűség völgyének is; akár pár kilométerre egymástól kultúrájukban lényegesen különböző törzsek léteznek egymás mellett, első látásra háborítatlan békében. (Nyitóképen: Vérleves. Idős hölgy keveri a kecskevérrel teli fazekat. Leves lesz belőle. Az alvadt vér tápanyaggal teli, értékes energiaforrás)
Addisz-Abebától félnapos autózással juthatunk Arba Minch városába, melyet az Omo-völgy kapujának is neveznek. Arba Minchtől egy újabb, majd’ egynapos zötykölődés következik az abore, hamer és konzo törzsek területein keresztül a murszik birodalmába. Autónk zsúfolásig telt, Afrikában ugyanis nem szokás az út szélén hagyni az utazni vágyókat.
Jinka városa alkalmas kiindulópont a murszi közösség eléréséhez. Ám sok helyi tolmács, vezető jelezte, hogy a murszik Afrika egyik legagresszívabb törzse, és a turizmus hatása miatt szinte lehetetlen intim betekintést nyerni életük mindennapjaiba. Már csak ezért sem számítottam könnyed kattogtatásra – és ez be is igazolódott.
Közös nevező
Napjainkban közel 10 ezer fő alkotja a főleg pásztorkodó állattartásból élő murszi etnikumot, ám számuk folyamatosan csökken. Kelet-Afrika-szerte hírhedt törzs, ma szinte minden férfi gépfegyverrel jár, és nem ritka, hogy kora reggeltől kortyolgatnak a derékon hordott butykosból...
A törzs leginkább az őt körülvevő tirmaga és chai népekkel mutat nyelvi és kulturális rokonságot. A murszi és a tirmaga nyelv szinte azonos, egymásnak csupán különböző dialektusai. A chai alapszókincse is majdnem teljesen megegyezik a mursziéval, a két törzs között igen gyakoriak a vegyes házasságok is. Északon a bodi néppel is komoly kulturális egyezést mutatnak, akiket ottjártamkor meglehetősen megrémisztett a kamerám. Hiedelmük szerint a fényképezőgép villanása kiveszi belőlük a lelket, így örökké szerencsétlenek és elesettek lesznek. A vaku kikapcsolása és egy kis ajándék a közösségnek azonban lényegesen javította a munka eredményét.
Annak ellenére, hogy nyelvészeti jellemzőik a környező népekéivel hasonlóak, a murszik önmagukat jóval távolabbról, a mai lakhelyüktől délkeletre fekvő Borana régióból eredeztetik. Úgy hiszik, hogy körkörös irányú vándorlással onnan érkeztek a mai lakhelyükül szolgáló folyóvölgybe.
Rendkívüli testfelszínek
A murszi nők és férfiak jellemző törzsi jegyei a fehér testfestési motívumok. De a festésen túl a bőr élethosszig tartó „pingálása” is gyakori. Ebben az eljárásban a bőrt úgy díszítik, hogy mintaszerűen kitüremkedjen: egy kis lyukon keresztül lárvákat dugnak a bőr alá, amelyeket a szervezet megpróbál kilökni magából. Mivel ez nem sikerül, a bőrszövet megvastagszik, kemény szövetágyba izolálja a lárvát, így jön létre a csomókból álló mintázat a kezelt testfelületen. A leglátványosabb testmódosítás az ajaktágítás. A szexuális érettség elérésekor a murszi lányok alsó ajkát átlyukasztják, majd egy éven át különböző méretű, egyre nagyobb, agyagból vagy fából készült, tányérszerű korongokkal feszítik ki a nyílást. Miután a lány átesett ezen a rituálén, egy új életkorba lép, a bansanaiba, ekkortól számít házasságra érett nőnek. Egy lány a férjhez menéskor annál többet ér, minél nagyobb a szájában lévő díszes korong. A szokás valószínűleg a rabszolgatartás idejére nyúlik vissza, így akadályozhatták meg a nők elhurcolását, akik így kevésbé voltak vonzóak a rabszolga-kereskedőknek. Ma a korong hiánya a lustaság szinonimája, s az is előfordul, hogy a leendő férj lecsökkenti a hozománynak szánt marhacsorda méretét, ha a lány ajka nincs kellően nagyra tágítva.
Az ajakmódosításnak több típusa is létezik, és nem mindig csak a méret a fontos. Néhány lány az ajkak elszakadásától való félelmében nem vállalja a beavatkozást, vagy csak kisebb, kevésbé látványos korongot tesz bele. A színek és anyagok is különféle variációkban jelennek meg a törzsön belül. Az agyagból készült korongoknak (dhebi) négy alaptípusa van: a vörös, a vörösesbarna, a fehér és a fekete. A vörös árnyalatokat szénnel égetik ki, és a gonguifa kérgével kenik be, míg a fehér korongot egyszerűen csak magában felhevítik. A fekete színt ugyanezen módszerrel, de füvek felhasználásával érik el. A fából készült korongokat (burgui) hagyományosan csak férfiak készítik, a hajadon nők között ez a legszebbnek mondott és legnagyobb fajta. Manapság inkább a délen élő mursziknál gyakori, északon már ritkábban látni. Az agyagból készített verziót előszeretettel díszítik tejjel, füvekkel bedörzsölve vagy magvakkal és fémmel kirakva. Ám, hogy az ajaktágítók az alsó fogsorral ne ütközzenek, a fogakat gyakran teljesen eltávolítják!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
