Idill a Dal-tavon

A keskeny pallón a nagy hátizsákkal óvatosan egyensúlyozva lépkedek, míg a bárka fedélzetére nem érek. Mióta olvastam Hajnóczy Rózsa „Bengáli tűz” című regényét, egyre motoszkált bennem a vágy, hogy egyszer egy srinagari bárkaházban alhassak. Házigazdánk, a szakállas Juszuf barátságos hangja és a bárka alatt lassan iramló Dzselum folyó nyugalmat áraszt. A szobában perzsaszőnyeg és faragott bútorok. Pedig ez csak egy szerény bárka, mert a mívesebbek kicsit odébb, a Dal-tavon ringatóznak. Vacsoránál derül ki, hogy nem vagyunk egyedül, ugyanis előkerül egy kanadai tanár és három afgán diák is, akik szintén ezen a hajón alszanak. Ismét beigazolódik a régi bölcsesség, mely szerint: „Az ellenségem ellensége a barátom”. Az afgán fiúk itteni tanulását ugyanis India finanszírozza, és a két ország számos más területen is együttműködik, hiszen közöttük fekszik a közös ellenség, Pakisztán…

Reggelinél már nem az asztalnál, hanem a szőnyegen ülünk (gondosan ügyelve, hogy talpunk ne az ételek felé nézzen), és a végére megerősítést nyer az a Hajnóczy Rózsa-féle megfigyelés is, miszerint: „Minden kasmíri született kereskedő”. Mikor ugyanis Juszuf látja, hogy élvezettel szürcsöljük a rózsaszín kasmíri teát, a csajt, rögtön hozza a bárka konyhájából a maradék teafüvet és az egyéb szükséges fűszereket, hogy eladja nekünk. Nem is kell csalódnia. Sőt, eladná még a teáskészletet is, amiből ittunk, de azt már tényleg nem vesszük meg.

A srinagari Hazratbal-mecset, ahol egy tincset őriznek a Próféta szakállából. 1963 karácsonyán az ereklyét ellopták, ami hatalmas felzúdulást váltott ki, de egy héttel később – titokzatos módon – a tincs megkerült

Fotó: Telbisz Tamás

Noha a bárkák úgy sorakoznak a folyó partján, mintha ősidők óta ez lenne a természetes, és valamiféle halásznép élne ezen a vidéken, valójában nem is annyira régi ez a sok úszó ház. Csupán a 19. századig kell visszamenni, amikor a maharadzsa szigorúan korlátozta az építkezéseket, így nem volt megfelelő szálláslehetőség a monszun elől idemenekülő külföldiek, elsősorban az angol gyarmatosítók számára. Ezt a helyzetet ismerte fel néhány élelmes kasmíri, és eleinte szinte véletlenül, majd egyre tudatosabban beindult a bárkaházépítési és -kiadási üzletág. Minden bárkaház egy „talpalatnyi Anglia” volt, amelyre nem vonatkozott a maharadzsa törvénye!

A Dal-tóhoz indulunk. Itt tűnnek fel az elegánsabb, díszesebb külsejű, többnyire szállásként, de esetenként üzletként is működő bárkák, melyek közül sokat csak vízi úton lehet megközelíteni. Nem véletlenül hívják Srinagart „Kelet Velencéjének”. De nem is kizárólagosan! A Wikipédia több mint 3 tucat „Kelet Velencéjét” ismer... Mindenesetre, hogy a párhuzamot tovább erősítsük: a Dal-tavon is vannak gondolák, melyeket itt shikarának neveznek, és éppúgy hátulról – de ülve − hajtják e megnyúlt csónakokat az evezősök egy hosszú nyelű, szív alakú lapáttal. Még alig siklunk a vízen, és csavargatjuk a fejünket jobbra-balra a változatos külsejű bárkaházak felé, mikor máris mellénk sodródik egy csónak, és barátságosan „megcsáklyáz”. Ebben csak egy ember ül, és ettől kezdve ő már nem is evez, hanem egyedül a mi „gondolásunk” hajtja tovább rezzenéstelen arccal a két shikarát. A másik csónakban pedig rögvest kinyílik egy-két láda, aktatáska, és drágakövek, faragványok, bronztárgyak, kendők kerülnek elő. Tartok tőle, hogy véletlenül a vízbe eshet valamelyik drága tárgy, pont, mikor felém nyújtja a kereskedő. Mi ugyan nem fogunk vásárolni! „Nem eladásra való, csak megmutatjuk, tessék megnézni, méltóztassék egy futó pillantást vetni rá! Boldoggá tesz vele engem, és örömet szerez méltóságtok szívének!” Ezeket mondták annak idején Hajnóczy Rózsának is itt, és lám, 80 év alatt semmit sem változott a világ, legalábbis ebben a tekintetben. És hogy mi jön ezután? – Arra is megkaphatjuk a választ Germanus Gyula nejétől: „Az angol nyaralók minden évben ezrével jönnek ide, sohasem akarnak vásárolni, és mégis mindig kis hajórakomány áruval térnek vissza Indiából Angliába.” Magam is meglepődöm, hogy még én is vásárolok egy szépen faragott tálat...

Vízi kereskedelem Kirakodóvásár a mellénk sodródó shikara csónakban

Fotó: Telbisz Tamás

Ahol a tó kiszélesedik, már csak ritkábban bukkan föl egy-egy úszó fagylaltos vagy gyümölcsáruscsónak. A part közelében tündérrózsák ringatóznak, és vízimadarak álldogálnak törékeny lábaikon. Egy fezes férfi hosszú szigonyát döfködi a vízbe. Egy fiatal srác házilag összeeszkábált deszkalapon vízisíel, boldog mosollyal. Amott pedig délebbről érkezett, tarka ruhás indiai párok fotóztatják magukat a direkt erre szakosodott shikarák orrában. A kis szigeten, ahol kikötünk, virágoskert pompázik. Az idill tökéletes.

Gyanús jelek

Persze gyanús jelek már a repülőről nézve is akadtak. Letekintve, a tarka, néhol szögletes, máshol girbegurba parcellák között gyakran tűnnek fel katonai objektumok. A repülőtéri készültség is leginkább egy frissen terrorizált európai nagyvárosra emlékeztet. Az utcákon páncélkocsis járőrök cirkálnak, és szinte minden közintézményt szögesdrót akadályok, betonelemek védenek. De ettől még az utakon, tereken, piacokon nagy a nyüzsgés, a tekintetek biztatóak, így aki csupán betoppan ide, annak inkább csak érdekes díszlet, semmint kemény valóság a katonai háttér. A helybeliek pedig bizonyos értelemben hozzászoktak a militáris levegőhöz, és óvatosan bizakodva tekintenek a jövőbe.

A Srinagari Egyetem által szervezett földrajzi konferencián másfajta problémákkal (is) szembesülünk. A természeti veszélyforrások, biodiverzitás, fenntarthatóság és klímaváltozás témakörében szervezett programon az indiai kollégák sorra villantják fel a (nekik) hazai árvizek, csuszamlások, földrengések tanulmányait. Bőven van mit. A biodiverzitás, mint elvontabb fogalom, kevesebb szót kap, ám a himalájai gleccserek fogyása alapvető téma, hiszen ezek léte India északi és középső részeinek vízgazdálkodása szempontjából kulcsfontosságú. A magyarországi, európai gondolkodáshoz képest itt markánsan érezhető, hogy e gondokat ráadásul nem egy stabil, vagy enyhén fogyó lakosság, hanem egy gyorsan gyarapodó népesség figyelembevételével kell(ene) megoldani, ahol ezért egyre nagyobb az igény a földek bevonására és intenzívebb használatára. Nemcsak a mezőgazdaság, de az urbanizáció és az infrastruktúra is mind nagyobb területeket igényel.

Bárkaház-végzet Szép csendesen elmerülve...

Fotó: Telbisz Tamás

Mindezek a megállapítások különösen érvényesek a törékeny Kasmíri-medencére, ahol az élelmiszer-termelés növelésének lehetőségei korlátozottak, miközben Srinagar népessége 1901 és 2011 között megtízszereződött, jelenleg 12,3 lakh. Nos igen, a „lakh” állandóan felbukkant, és időbe telt, míg kapcsoltam, hogy egyszerűen „százezret” jelent. Az indiaiak a pénzt és a lélekszámot valamiért jobban szeretik ezzel kifejezni, mint a „millióval”. Nagy számokhoz ez a mértékegység persze kicsi, arra ott van a „crore”, amely 100 lakhot, azaz 10 milliót ér. És ha már tudományos eszmecsere: visszatérő elem, hogy a természeti katasztrófák elleni védekezésben, a vészhelyzetek kezelésében milyen súlyosak a hiányosságok. Ezen aztán pörgő nyelvvel, ékes indiai-angol kiejtéssel nagy viták zajlottak. Nem is sejtették, hogy alig 3 hónap múlva mennyire aktuális lesz a téma, épp Srinagarban...

Özönvíz

Maga a Kasmíri-medence nem különösebben csapadékos hely, Srinagarban az évi összes csapadék 710 mm, ami indiai viszonylatban bagatell. A medencét határoló hegyvonulatok azonban, különösen a délebbre fekvő, 6000 m-t is meghaladó Pir Panjal bőven megcsapolják a délnyugat felől érkező monszunt. 2014 szeptember elején már mindenki azt hitte, hogy véget ért az azévi monszun. Tévedtek! 3 nap alatt rekordmennyiségű, több mint 400 mm eső hullott a hegyekre, és ennek egy jelentős része a Kasmíri-medence fő vízfolyásába, a Dzselumba került. A forráságakon több helyütt is működtek automata vízmércék, de mint utóbb kiderült, csupán az adatok rögzítését szolgálták, és figyelni is kellett volna őket…

Indiai katonák pihennek a Föld legmagasabban fekvő harcterén, a Siachen-gleccseren

Fotó: Telbisz Tamás

Így aztán az évszázad árvize váratlan rajtaütéssel öntötte el Srinagar nagy részét és még sok száz kisebb települést. Srinagarban a házak emeletéig ért a víz. A lakosságot − és az éppen ott időző turistákat − senki sem figyelmeztette időben, ráadásul a mobilhálózat is pillanatok alatt összeomlott. Így a mentőakció kényszerűen hatalmas méreteket öltött. Néha nem árt, ha kéznél van a hadsereg... Elsőként persze magukat kellett menteni, mert egyes helyeken a katonai táborokat is kiöntötte az ár. De a civil lakosság mentésében közel száz harci helikopter, csónakok és számos zászlóalj vett részt. Összesen mintegy 200 ezer embert szállítottak biztonságos helyre, menekülttáborokba. Talán azok a parasztok jártak legrosszabbul, akiknek kis földecskéjét letarolta, kavicsokkal hordta tele az ár. Máról holnapra eltűnt e családok megélhetése, amit csak rövid ideig képesek pótolni a katasztrófa után egy darabig csordogáló segélyek. A városi munkahelyekből pedig kevés van. Az állami szektorban leginkább rendőrt keresnek ezen a vidéken... ám ez valamiért nem annyira népszerű foglalkozás Kasmírban. Egy hindu újság igen sarkosan fogalmazott, miután végigvette az árvízhelyzet kezelésében mutatkozó hiányosságokat: „Mi, magunk vagyunk a katasztrófa, ha jön a katasztrófa. Úgy látszik, hogy a katasztrófára való felkészülés egyszerűen hiányzik a génjeinkből.” – Jellegzetes indiai önkritika.