Az Arab Tavasz háborús, forradalmi változásokat hozó eseményei 2010-ben láncreakciót váltottak ki – kezdetben Észak-Afrikában, majd az arab világ számos országában. Részben e Tunéziában indult dominóeffektus hatására 2011-ben polgárháború tört ki Szíriában, mélyen megosztva, egymás ellen fordítva az ország politikai, vallási és civil szereplőit.

Fegyveres összecsapások kezdődtek, amelyek aztán az egész országra kiterjedtek, de különösen az északi és keleti területekre. Dara, Homsz, Tartusz, Palmüra, Damaszkusz és Rakka városai, ókori emlékei az elsők között kerültek a drámai események középpontjába. Nemritkán teljes városrészek semmisültek meg, és a polgári lakosságot is súlyos támadások érték. Aleppó korábban virágzó metropoliszának keleti részét szinte porig bombázták. A közel 5 milliós város lakossága 2 milliósra zsugorodott.

A romos épületek között ütött-kopott kisteherautók rakterére eszkábált, nagy kaliberű, gépágyús ,,harci járművek” fogadtak. Személyzetük a sofőrből, valamint a vezetőfülkéjével ellentétes irányban helyet foglaló két tüzérből állt. Épp egy bazársori hármas kereszteződésbe tolattak be. Néhány másodperc múlva tüzet nyitottak a cementgyár irányába, ahonnan hamar jött is a válasz: golyók süvítettek a felkelők körül. Amint elfogyott a lőszerük, csikorgó kerekekkel elrobogtak a védett irányba

Fotó: Bielik István

Bár a Bassár el-Aszad államelnökhöz hű szíriai kormányerők (a nyugati érdeklődő-aggódó közvéleményt megosztó módon) a várost és az ország jelentős részét mára visszafoglalták és kontroll alatt tartják, ám Aleppó vagy Homsz hatalmas kiterjedésű romvárosainak „szellemfalai” között még mindig előfordulnak fegyveres összecsapások. A rengeteg fel nem robbant akna, gránát, lövedék is állandó veszélyt jelent, az épületek omladoznak, egy-egy nagyobb esőzést követően emeletek hullanak alá. Sok a sérült – ellátásuk azonban annál bizonytalanabb. Aleppó keleti részében a mai napig nincs víz és villany, erősen hiányos az egészségügyi, higiénés szolgáltatás. Az orvosok, az ápolók és más szakemberek a támadások áldozataivá váltak, vagy a havi 30 dolláros fizetéssel járó állások helyett gyakran otthonaik elhagyására kényszerültek: külső vagy belső menekültek lettek.

A jelen törékeny, a jövő bizonytalan. A világ jelentős részét pedig túlságosan elfoglalja a vita, a bűnösök, politikai és vallási szereplők külső értékelése.

Már néhány napja a háborús Allepóban voltam, amikor a pénteki ima utáni tüntetés táncos forgatagát követően, a szállásra visszaérve kiderült, mehetünk a frontvonalba; az ottani parancsnok megadta az engedélyt. Összenéztünk a német és svájci újságíró kollégákkal, majd mindenki elindult a szobájába, hogy elővegye a védőfelszereléseket: golyóálló mellényt, kevlársisakot. Az autó felé tartva lábunk alatt betontörmelék és lőszerhüvelyek recsegtek. Az út két oldalát szegélyező házak lebombázott homlokzatai betekintést engedtek a háború előtt itt élő családok konyháiba, nappalijaiba

Fotó: Bielik István

Bielik István fotói, amelyek fekete-fehérben jelennek meg, a szíriai háború egyik legaktívabb időszakában készültek. Képein szinte minden esetben abban közreműködő szereplők láthatók: katonák vagy a sérülékeny lakosság. Gyermekek, idősek, szülők, bajtársaikat veszített harcosok. Megjelenik a fájdalom, gyász, szenvedés, egy éppen zajló háború véres valósága.

Solymári Dániel már színes képei ennek időbeli és folyamatbeli folytatásai. Fotóin az látszik, amit e drámai események ,,maguk mögött” hagytak: üres utcák, düledező, omladozó házak, szétlőtt terek; az élet, egy vitális és virágzó város egykori elemei. Képei az üres tereken túl az élettel újra megtelő lakásokat, helyszíneket mutatják be. Tartalma és kerete a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által Aleppóban elkezdett karitatív munka.

A képsorozatokat, amelyek így egységes ívet alkotnak, az ,,úton levés” szimbóluma kapcsolja össze: egy háborús területen nagyon nehéz a közlekedés. A folyamatosan mozgó frontvonalak miatt az utak is naponta változnak. Egy hely elérése ezért napokkal is meghosszabbodhat. Így mindkét alkotót – ahogyan a háború kárvallottjait, a menekülteket is – a folyamatos és monoton „úton-lét” határozza meg. E közös munka egy fotóriporter és egy humanitárius segélymunkás találkozása.

Az olajkályha és a Wi-Fi adapter mellett a segítőm arról mesélt, hogy a kormányerők gépei a temetőket is gyakran bombázzák. Ennek egyik népszerű magyarázata, hogy a felkelő hadsereg katonái még holtukban is terrorizálják ellenfeleiket. Yosef azonban – mindenki meglepetésére – egy sokkal emberibb megközelítéssel állt elő: a kormánycsapatok katonái között is vannak olyanok, akik a felkelőkkel szimpatizálnak, vagy csupán minimalizálnák az emberi áldozatokat – mesélte. Családjukat és egzisztenciájukat féltve azonban nem mernek dezertálni. Ám mivel el kell számolniuk az általuk indított ,,sikeres” bombákkal, ezért olyan helyekre dobják azokat, ahol a legkisebb az emberi áldozat…

Fotó: Bielik István