Szombati Zsigmond debreceni kézműves – az utolsó csikóbőröskulacs-készítő – nagyapja szíjgyártóként dolgozott a debreceni Állami Méntelepen, felesége édesapja pedig a csikóbőrös kulacsok mestere volt. Amikor a 60-as években megismerkedtek, Zsigmond egyre többet ment besegíteni a kulacskészítésbe – és ehhez megkapta a nagyapai varrószéket is.

„Még gimnazistaéveimben jártam, de már erősen biztattak a Népművészek Háziipara Szövetkezetétől is: havonta 4-6000 Ft-ot kereshetek, pedig akkor még csak 900 Ft-os átlagbérek voltak...” Bár szülői unszolásra jelentkezett egyetemre, mégis a kézművességet választotta, ám ahogy apósa megjegyezte: ha nem tanul meg esztergálni, szíjat gyártani, bőrdíszműveskedni, hímezni és a vargamesterséget, akkor nem lesz belőle kulacsos.

Fotó: Sarusi István
Mester és alkotása – Szombati Zsigmond már évek óta nem készít csikóbőrös kulacsot, ám, ha megkérnék, talán még munkához látna...

A kulacskészítés ugyanis meglepően összetett munkafolyamat – kezdve azzal, hogy először beszerezték a nyers lóbőrt, azt leserfölték, azaz vékonyították, majd ráhúzták az előzőleg esztergált fakulacsra. A teljes folyamat viszont korántsem egyszemélyes szakma, mert a nehéz munkát, azaz az esztergálást, a lóbőrkivágást és a serfölést férfi végzi, míg a hímzést hagyományosan nő.

A legnehezebb a bőr csíkozása a tolókéssel, mert mint a kulacsos mondja: mire egységesen 2,5 cm széles csíkokat vágott, a végén már levegőt is alig kapott…

„Gyönyörű fényes, rövid szőrű a csikóbőr – ellentétben a nála elterjedtebb marháétól, ráadásul nagyon jó hőtartó is egyben.” Végül a díszítés már szórakozás – feltéve, ha kellő szépérzékkel és precizitással rendelkezik a mester. Összességében egy nem kimondottan bonyolult díszítésű, félliteres kulacs három napig készül – plusz egy hét, amíg a lóbőr megszárad.

Fotó: Sarusi István
Kulacsfa – Alapanyaga klasszikusan gyümölcsfa, amit 5 évig „döglesztettek”: földbe ásták, félévre rá kivették, deszkákra vágták, majd ismét pihenni hagyták a talajban
Fotó: Sarusi István
Szerszámpark – Serfölő (középen) és tolókések (oldalt)

Mára azonban gyakorlatilag vége e kulacsoknak. Amíg a Debrecenben működő vágóhídról be tudták szerezni a nyersanyagot, ez megfelelő hátteret jelentett a munkához, ráadásul volt rendeltetésszerű használat is. Ma dísztárgynak számít és az alapanyagárak is elszálltak. A megfelelő bőr ára a százszorosára emelkedett, a faalkatrészek esztergálási költségei, a csatok és egyéb kiegészítők is jócskán megdrágultak. Az igazán míves, minőségi darabok eladási ára nem áll meg 100 ezer forint alatt... ami nyilvánvalóan szűri az érdeklődők, vásárlók számát.

„Már a 24. órán is túl vagyunk” – erősít rá Szombati Zsigmond, akinek gyermekei sem e kézművesirányba indultak.

Pont került egy évszázados használati- és dísztárgykészítő korszak, egy többgenerációs családi életforma végére.