A humán környezettudományok, azaz a környezeti problémák emberi vonatkozásaival foglalkozó területek egyik alapvetése a természetből kiszakadó, attól függetlenedő ember. Sokunk számára a természet már
csupán egy elképzelt, ember nélküli csodavilág, szabadidős, turisztikai mozgásaink díszlete, amely egyes termékek hirdetésein köszön még vissza.
Pedig igenis részei vagyunk a bioszférának!
Természet–kultúra
Az agrártársadalmakban a termőföldön, a mindennapi eszközökön keresztül az ember elemi módon kapcsolódott a természethez, jóllehet vitás kérdés, hogy az árutermelés megjelenéséig ez a társadalom mekkora felszínborítás-változást okozott.
Polányi Károly szerint őseink talán „leghátborzongatóbb vállalkozása” volt, hogy a föld számára piacot hoztak létre, így az embert elszigetelték és elválasztották attól, és az ember és a föld egyaránt árucikké vált (l. A nagy átalakulás c. 1944-ben megjelent könyve).
Az önszabályozó – ma úgy mondanánk, liberális – piacban Polányi nagy fenyegetést látott, amely a természet és az emberi társadalom létét alapjaiban rengetheti meg.
A természettől való elszigetelődésünk a 20. században gyakorlatilag végbement, párhuzamosan azzal, hogy mind többet tudtunk meg egyre összetettebb civilizációnk környezeti hatásairól. Ez utóbbi is oka természetkapcsolatunk megrendülésének: nem lehetünk képesek egyedül átlátni e bonyolult, sokszereplős hálózatokba szerveződő kapcsolatrendszert. Ha elfordítjuk a slusszkulcsot, saját légszennyezésünket nehezen hozzuk kapcsolatba az okozott többletmegbetegedésekkel vagy a fokozódó klímaváltozással. Ha fával fűtünk otthon, rendszerint nem magunk vágjuk ki és visszük haza a fát, ruháinkat, élelmiszereinket nem magunk állítjuk elő; egyéni és közösségi életünk megannyi területének környezeti hatásai rendre nem érzékelhetők közvetlenül. Hatásaik például a kitermelt olaj, megtermelt energia vagy élelmiszer, fogyasztási cikk révén többnyire tőlünk távol, akár a Föld távoli pontjain jelentkeznek, nem beszélve a társadalmi vagy politikai következményekről.
A környezetpolitika bizonyos esetekben sikeresen építi be az egyes termékek, szolgáltatások árába a környezeti károkat, de kérdéses, hogy kiváltja-e az optimális környezethasználatunkat? Mindez azonban fokozza elszigetelődésünket, hiszen áruvá vált környezetszennyezésről beszélünk. A környezeti kommunikációs törekvések sikeresek lehetnek abban, hogy megmutatják, közel hozzák a távoli környezeti problémákat, ám ez inkább a szórakoztatásunkra történik, hiszen a média abból él, hogy nézünk, olvasunk, kattintunk. Megint kérdéses, hogy ezek kiváltanak-e valamilyen cselekvést belőlünk? A környezeti problémák esetében sokszor csak a Not in my backyard (NIMBY) logika működik: tiltakozunk a helyi akkumulátorgyárak ellen (és nem a kongói kobaltbányászat körülményei miatt), és mégis sokan zöldmegoldásnak gondoljuk az elektromos autózást.
Természet-hiány – környezetkárosítás?
Azért vannak-e elszennyezett folyók, kimerült talajok, kiirtott fajok és erdők – változó klíma –, mert lazult, látszólagosan megszűnt korábbi természetkapcsolatunk, mert nem látjuk elég tisztán saját felelősségünket? Ez részben valóban összefüggésbe hozható a környezeti problémák kialakulásával, a környezeti válság elmélyülésével. Richard Louv könyve (Last Child in the Woods, 2005) óta izgalmas kérdés, hogy a gyermekkori „természettől való elidegenedés-szindróma” valódi betegség-e, milyen tényezők vezetnek kialakulásához és melyek a kezelésmódok?
A környezeti problémák azonban összefüggnek a túlnépesedéssel, a gazdasági növekedés politikai kényszerével, a piaci hatások által is fokozott jóléti, kényelemi igényekkel is.
A természetkapcsolat mibenléte pedig nemcsak a fogyasztó, hanem a környezeti hatáslánc valamennyi szereplője szempontjából vizsgálandó, a felelősség tehát számos szereplő között oszlik meg térben és időben. A fejlettebb országokban általában magasabb a környezettudatosság szintje, míg a szennyező gazdasági tevékenységek jobbára a fejletlenebb és alacsonyabb környezeti igényekkel, érdekérvényesítési képességgel fellépő országokban jellemzőek. Tiltakozik-e egy kínai lakos a környezetkárosítás ellen az elektromos autógyár építésekor?
A környezeti nevelés lehetőségei
Tudományos körökben nagy az egyetértés, hogy az oktatás minősége kulcsfontosságú az emberek szemléletének formálásában − ez igaz a környezeti attitűdökre is. Márpedig a környezeti problémák csupán az elmúlt években-évtizedekben jelentek meg markánsan a tankönyvekben. A környezeti nevelés többé-kevésbé az óvodától kezdve része a közoktatásnak, legújabb fejlemény a fenntarthatóság tantárgy fakultatív bevezetése a gimnáziumokban.
A tankönyvek, az iskolapad azonban sokszor nem ad elég motivációt a gyerekeknek az életmódváltásra, hogy később a környezetvédelem prioritás legyen a döntéseikben. Ehhez a szülőkre, a felnőttekre is szükség van, hogy a természet megértése és szeretete már kisgyermek kortól kezdve az életük szerves részét képezze. Nagy a felelősségünk, hogy minél több élmény érje a gyerekeket a természetben! A bonyolultabb összefüggéseket, mint például a túlzott hús- és tejtermékfogyasztás ökoszisztémára és klímaváltozásra gyakorolt hatását elég később megérteni. Ehhez fontosak az olyan vezetett, családi vagy iskolai kirándulások, amelyek alkalmasak arra, hogy a szakértő közvetlen megtapasztalás útján hívja fel a figyelmet az adott erdőben, tájban végbement változásokra, pl. a monokultúrás művelési módok, a vízfolyások szabályozása miatt bekövetkező biodiverzitás-csökkenésre vagy a gazdasági növekedés fenntarthatatlanságára.
Ha a következő generációknak sikerül egy természetközpontú szemléletet átadni, ahol az ember a többi élőlénnyel egy halmazban van, akkor a jövő döntéshozói talán más döntéseket hoznak, amiben nem a végtelen gazdasági növekedés lesz az elsődleges, hanem a fenntartható életmód.
A környezeti nevelés a gyerekeknél kiválóan működhet, de sokkal nehezebb feladat a felnőtteket „nevelni”, hiszen már kialakult a világképük, az értékrendjük. Ha nem fontos számukra a természet, akkor a médiafogyasztásukból hiányozni fognak a zöldtémák, tehát ők lesznek legnehezebben elérhetők.
Vissza a természetbe?
Visszatérhetünk-e a természethez? Vajon pusztán környezeti kommunikációs eszközökkel visszaerősíthető-e a természetkapcsolatunk? Ez végső soron minden egyes ember elhatározásán múlik. Ehhez azonban legelőször támpontokat kell adnunk.
Egyáltalán: mi az, hogy vissza a természethez? Vegyünk a vállunkra egy sártat és egy hálózsákot, és költözzünk az erdőbe? Mondjunk fel a munkahelyen, tanuljunk meg vadászni, nyúzni, tüzet gyújtani? Ezt nemcsak a kényelemhez való ragaszkodásunk lehetetleníti el, hanem az a tény is, hogy nem férnének el az emberek a Földön megmaradt természetközeli környezetben.
Mit is jelent akkor a természethez való visszatérés? Legelőször meg kell értenünk, hány szálon függünk a természeti erőforrásoktól, mennyire fenntarthatatlan mértékben zsigereljük ki ezeket és milyen következményekre számíthatunk, ha ezt így folytatjuk! Ebbe az irányba kell továbbfejleszteni a környezeti kommunikációt is! Nem elég, ha jóval kevesebbet veszünk el a természettől − vissza is kell adnunk, ökológiai rehabilitációkkal, erdősítéssel, a hús- és tejtermékfogyasztás csökkentésével, mivel a haszonállattartás rengeteg területet és ivóvizet igényel. De településeinken is növelni kell a biológiailag értelmezhető zöldfelületeket – akár a burkolt, lebetonozott területek rovására is.
Jóval nagyobb összhangot lehet teremteni emellett az ökológiai szemléletű mezőgazdasággal, a megújuló energiaforrások nagyobb mértékű kiaknázásával. Ám csak az a termék nem szennyez, ami el sem készül: elsődleges feladatunk a jóléti társadalmakban az igényeink, a fogyasztás csökkentése. Ehhez messze nem elég a környezeti kommunikáció, hiszen ennek zaját messze elnyomják a hagyományos, fogyasztást ösztönző reklámok... A helyi és a nemzeti szintű elköteleződés nélkülözhetetlen!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
