A pusztai meténg (Vinca herbacea) száraz gyepjeink jellegzetes tavaszi vadvirága. Március és május között találkozhatunk kis, kék „szélkerekeivel”. Mészkedvelő növény, sziklagyepekben, pusztafüves lejtőkön, homok- és löszpusztákon él. Pontusi-pannon faj, elterjedése a Kaukázustól a Balkánon át a Kárpát-medencéig tart.
Hazánkban az Északi- és a Dunántúli-középhegységben gyakori, a Dunántúl déli részén szórványos, de a Nyugat-Dunántúlról már eltűnt. Az Alföldön leggyakoribb a Duna–Tisza köze homokpusztáin. A Tiszántúlon csak a Békés-Csanádi-hát löszgyepjeiben élnek kisebb állományai. Védett faj!
Kis termetű, évelő növény. Hajtásai kúszóak vagy felemelkedőek, kissé fásodnak. Többnyire 5–10 cm magas, de kúszó hajtásai a 80 cm-t is elérhetik. Hajtásainak föld feletti része télen elfagy, ezért tavasszal csak az az évi leveleit figyelhetjük meg. Innen a növény tudományos neve (herbacea – fűszerű, lágyszárú). A párta tölcséres, 2,5-3 cm átmérőjű, sötét vagy világos liláskék. A cimpái keskenyek, rombosak, ferdén levágott csúcsúak. Termése két, hosszúkás, hengeres tüszőből áll, azonban termést ritkán hoz, inkább hajtásokkal szaporodik.
A pusztai meténg rokona a közismert télizöld meténg (Vinca minor), ami erdőkben él, de kertekbe is előszeretettel ültetik. A télizöld meténg – mint azt a neve is elárulja – örökzöld növény. Virága és levelei is nagyobbak pusztai rokonáéinál.
A pusztai meténget Winterl Jakab, a Pesti Egyetem első botanikaprofesszora fedezte fel, tudományos leírása azonban Kitaibel Pál nevéhez fűződik, aki 1798. április 28-án maga is gyűjtötte Pest környékén, melynek ábrázolása hamarosan meg is jelent fő művében, az 1799-ben, a magyar flóra ritkaságait bemutató „Descriptiones et Icones plantarum rariorum Hungariae” (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) című latin nyelvű, díszes könyvében.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek