Kétségtelenül a Messier 57, vagyis Charles Messier, 18. században élt francia üstökösvadász legendás, 1774-ben publikált katalógusának 57-es sorszámát viselő objektuma a leghíresebb planetáris-köd. Igen, planetáris, vagyis „bolygószerű”, ami a csillagos ég titokzatos ködösségeinek egyik jellegzetes típusa. Nevét valószínűleg távcsőben látható kompakt, gömbszerű megjelenéséről kaphatta, vagy azért, mert később a csillagok körüli bolygókeletkezés helyének gondolták. Azóta a csillagászok megfejtették, hogy a planetáris-ködök Napunkhoz hasonlatos csillagok végső haláltusájának mementói. Épp ezért érdemes jól megnézni őket!
Nagy és kis tömegű csillaghalál
A csillagok keletkezésük utáni hosszú, évmilliókig vagy -milliárdokig tartó nyugodt működés után egyensúlyukat vesztik, és lehengerlő módon fejezik be csillag-pályafutásukat. A legnagyobb tömegű csillagok szupernóvaként robbannak fel, mely a magfúzió leállása után könyörtelen hirtelenséggel, egyetlen óra alatt következik be, miután létrejött a magfúziós salaknak tekinthető vas a csillagmagban. A robbanáskor felszabaduló energia majd’ egy teljes galaxis fényével ragyog heteken keresztül. Eközben az óriáscsillag egy neutroncsillagot, vagy fekete lyukat hagy maga után, ami nem más, mint a csillag „teteme”.
A kis tömegű, vagyis a Napunkhoz hasonlatos csillagoknak azonban nem ez a sors adatik. Nem egyetlen óra alatt pusztulnak el, hanem lassú átalakuláson mennek keresztül. Miután a csillag egyre nehezebb kémiai elemek fúzióját kezdi meg a magjában, az átmérője lassan növekedésnek indul, mely évtízezredekig tart, azonban idővel felgyorsul, és a híres-hírhedt vörösóriás-fázis legvégén elérheti az óránkénti 200 ezer km-es sebességet. Ekkora tempó mellett a gravitáció már nem tudja visszatartani a táguló csillagot, és a csillaganyag óriási csillagszél közepette több lépésben szétterül a közeli univerzumban. A meztelenné vált csillagmag mindeközben egy fehér törpévé alakul, mely apró, de rendkívül forró, és ultraibolya sugárzásával gerjeszti az újfent köddé vált csillaganyagot. Ez a koncentrikus derengés a planetáris-köd, mely 20 ezer év alatt lassan elhalványodik a halott csillagmag körül.
Közösségi távcsőóriás
Az „elhalványodik” szót azonban ízlelgessük egy kicsit! 120 éve szenzáció, 20 évvel ezelőtt szép kihívás volt magyar asztrofotós-körökben a Gyűrűs-köd megörökítése. A legutóbbi 2 évtized azonban hatalmas változásokat hozott. Mára gyakorlatilag bármilyen égitest, ami valamennyi érzékelhető fotont is kibocsát, amatőrcsillagász-eszközökkel is megörökíthető, aminek szép példája a most júniusban készült M57-felvétel.
A fotót az egykor a Piszkés-tetői Obszervatóriumban használt, később leselejtezett, azonban az elmúlt 5 évben aprólékosan felújított és erősen modernizált távcső készítette. Ez az asztrofotós-közösség odaadó munkájával létrehívott, a Magyar Asztrofotósok Egyesülete és a Sülysápi Amatőrcsillagász Közhasznú Egyesület által a Pest vármegyei Sülysápon üzemeltetett Félméteres Közösségi Asztrográf. A „félméteres” itt a tükör átmérőjére utal, ami hazai viszonylatban igen nagynak számít – jelenleg a 8. legnagyobb, üzemelő távcső az országban!
Mit is tud? Sokkal rövidebb idő alatt megörökít egy égi objektumot, sokkal nagyobb felbontásban, mint azt kisebb társai. Pontosan így történt a Messier 57 tesztfotózásakor is. Nem több, mint 5 óra expozíciós idő leforgása alatt lenyűgöző részleteket rajzolt a Gyűrűs-ködről, de még nagyobb meglepetést okozott, hogy a legendás planetáris-köd külső, szabad szemmel láthatatlan, detektorok számára is kihívást jelentően halvány részeit, a belső és külső halóját is láthatóvá tette. Az elkészült felvétel szépen mutatja, milyen sokrétű és összetett folyamat a planetáris-ködök keletkezése, melyek sokszor sokkal bonyolultabbak, és jóval összetettebb geometriájúak, mint egyetlen elkenődött ködpamacs.
Ha mindezt Charles Messier tudhatta volna, valószínűleg hamar felhagy az üstököskereséssel, és inkább asztrofotósnak áll!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
