Az Ibériai-félsziget északkeleti részén, a Földközi-tenger felől a Katalóniai-hegyvidékkel lezárt Ebro-medence mélyén különleges lények tűnnek fel. Főleg, ha 500 m-es magasságból nézzük a tájat.
A bestiák mindenfelől figyelnek. Világosan azonosítható, óriás állatok. Egykor lehet, hogy az ide is kötődő Picasso vagy Miro, de talán még Van Gogh is tudott róluk – a drónfotózásnak hála azonban már mindannyian láthatjuk őket (vagy nem).
Élőhelyüket a medencét szegélyező Ibériai-hegység és Pireneusok felől érkező vízfolyások szabdalták. Az elmúlt évmilliókban üledékkel feltöltött medencealjat olyan aprólékosan tagolták az Ebro mellékvizei, hogy ezen az eróziós dombságon, sőt még a főfolyó teraszain is csak foltszerű és a domborzathoz finoman igazodó mezőgazdasági művelés végezhető. Spanyolország egyik legszárazabb táján járunk, az évi csapadék nem haladja meg a 300 mm-t. Ez itthon szélsőséges aszályt jelentene – és a folyóvölgyek talpát leszámítva ott sem hozzáférhető a víz. A nagytáblás művelés helyett az eróziós árkok, vízmosások fölötti hátak, platók kanyargós és foltszerű terepein minden alkalmas helyen, mozaikosan zajlik a szántóföldi gazdálkodás. Tavasszal még általában nedvesebbek a felszínek, a farmerek értékelhető termésben bízhatnak – de idén már ekkor is szárazság sújtotta a vidéket. A köves-kopár tájon, a változatos alapkőzeten kialakult vékony, felszántott talajok eltérő nedvessége és színe, a finom mikrodomborzattal együtt hozza létre a szürreális látványt.
A rejtőzködő óriások pedig csak az áprilisi szántóföldek fölé tervezetten repülve, jó időben a jó helyen fotózva bukkannak fel.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
