A 40 Foot fürdőklub
Alig másfél órám van, amíg az Európa különböző városaiból érkező kollégákkal találkozom a hotel recepcióján. Mihez kezdjek itt Dún Laoghaire-ben, Dublin déli külvárosában ilyen rövid idő alatt? A hotellel szemben található a híres móló, amely egykor a Dublini-öböl legfontosabb kikötője volt, kicsit odébb pedig Dalkey, Írország egyik legfestőibb tengerpartja, ahol nem mellesleg Bono, Enya és sok más ír híresség lakik. Révén, hogy a magyar kultúra napja van, én a közeli James Joyce tornyot veszem célba, hátha nyitva találom.
Az eredetileg a Napóleon elleni védvonal részét képező tömzsi Martello tornyok egyike a James Joyce múzeumnak is helyt adó torony, ahol a neves író 1904-ben mindösszesen hat éjszakát töltött egy barátjánál. Igaz, az a hat éjszaka bevonult az irodalomtörténetbe, s mivel a világ egyik legjobb modern regényének tartott Ulysses kezdő jelenete is itt játszódik, nem csoda, hogy a kedves, kicsiny múzeum igazi irodalmi zarándokhely lett az évek során. Továbbá mivel a főszereplő, Leopold Bloom édesapja, Virág Rudolf Magyarországról kivándorolt magyar zsidó volt, minden bizonnyal sok honfitársunk is célba veszi az impozáns, sziklás kiszögelésen álló zömök tornyot.
Nekem azonban nincs szerencsém: mire odaérek, a múzeum már bezárt. Miközben a szürkületbe vesző Dublini-öbölt és szemközt fekvő Howth félszigetet bámulom a bezárt múzeum előtt, tekintetemet egy régi, ütött-kopott tábla vonzza magához: 40 Foot „fürdőklub” (bathing place). Merthogy nincs itt semmi, csak egy sziklába vájt lépcsősor a tengerhez. Lesétálok és legnagyobb megdöbbenésemre egy bőven hatvan év feletti úriemberbe botlok, aki egy szűk kis „fecskében”, úszósapkával a fején éppen belecsobban a mintegy 8 fokos vízbe.
Mint pár perc múlva kiderül, William már jó harminc éve jár ide rendszeresen, szinte mindennap fürödni. Nyáron hosszabb ideig úszik, télen csak pár percig merül. S nincs is ezzel egyedül, hiszen a 40 Foot fürdőklubot - talán a James Joyce torony hírneve miatt is, de elsősorban festői elhelyezkedésének köszönhetően - a New York Times egyenesen a világ egyik legjobb fürdőhelyének nevezte ki, ahol télen sem áll meg az élet, s ahol mintegy 200 éve fürdőznek már a megrögzött hívek.
A hely természetes szépsége semmit nem változott az évek során, nincs semmi flanc és nagyzolás: egy egyszerű fürdőkabin, s mivel a tenger elég vad, több helyütt egyszerű lépcső a vízbe – ennyi a kiépített infrastruktúra. De a hely onnan is ismert, hogy Dublin efféle mókához szokott népe Karácsonykor hatalmas tömegben zarándokol ide egy hűsítő (kijózanító?) csobbanásra. Mindezért tehát a hely bőven kiérdemli a fürdőklub jelzőt.
A téli hideg vizes fürdőzésnek sok helyütt hódolnak Európa-szerte, ennek ellenére senki nem csatlakozik hozzám másnap este a csapatból, pedig vannak dán és svéd kollégák is. Mindegy, az egész napos programot követően a hotel törölközőjével hátizsákomban én felkeresem a helyet. Mit mondjak? A kétszer „bő” tíz másodperces merülés megérteti velem, hogy Írországban nincs szükség drogra: a jeges akció után egy óra lebegés következett. Minden másra meg ott a Guinness… Mindenesetre nem voltam egyedül ekkor sem: megérkezésemkor egy egész csoport nyugdíjas élvezte a Nap utolsó sugarait, s miközben termoszban hozott kávéjukat szürcsölgették, később elmesélték, miért is jó mindez.
Az aktív időskor és a város
Mindez kedves kis adalék is lehetne egy Dublint bemutató útikönyvhöz, a fürdőklub tagjaival való beszélgetés pedig egy szép emlék, de a WHO „idősbarát település” ajánlását komolyan vevő Dún Laoghaire önkormányzatának idősügyi stratégiája, illetve annak megismerése éppenséggel a tanulmányút egyik fő célja. Bár a fürdőklubhoz nem sok köze van a helyi önkormányzatnak, az aktív időskorhoz annál több, és az aktív időskor támogatása remek terep annak megértéséhez, hogyan is kellene működnie egy modern városvezetésnek.
Az önkormányzat, mint a közösségekhez legközelebbi kormányzati szint nagyon sokat képes tenni azért, hogy az időseket ösztönözze és segítse abban, hogy aktívak maradjanak, nem kis terhet levéve ezzel az állami ellátórendszerekről. S mindehhez még pénz sem kell sok.
Sokkal inkább elkötelezettségre, humán erőforrásra és szervezőkészségre van szükség. Meg arra, hogy a az önkormányzat, mint egyfajta közvetítő, azt a bizalommal átszőtt terepet készítse elő, ahol a lakosok és helyi civil szervezetek ki tudnak bontakozni. Kis energia befektetés itt, hatalmas eredmények ott.
Az angol szakirodalom ezt a jelenséget – amikor tehát a város csak összehozza az érintett feleket, közvetít közöttük, így érve el a társadalmi célt és hasznot – „brokerage”, vagy „matchmaking” jelzővel illeti.
Jó reggelt Mr Radley!
Jó példa erre Dún Laoghaire idősügyi stratégiája, amely kilenc téma mentén foglalja össze az önkormányzati teendőket, amelyek – s ezt fontos hozzátenni - nem kötelezően ellátandó önkormányzati feladatok. Nagyon sikeres, és most már a privát szférát is széles körben megmozgató kezdeményezése az önkormányzatnak például az, hogy szerény, de egyértelmű jelzéssel tudatja minden utcára nyíló közösségi helyen (irodában, üzletben) az idősekkel, hogy oda bizony be tudnak menni WC-re.
A közösségi támogatás és egészségügyi szolgáltatások témakörében látványos megmozdulás az, hogy
önkéntesek minden reggel felhívják a rossz egészségügyi állapotban lévő időseket, egyszerűen azt kérdezve tőlük, hogy vannak és hogyan kezdődött a napjuk.
Sok esetben az önkormányzat önmaga, vagy együttműködésben más kormányzati szervezettel, tréningeket szervez az időseknek. Ilyen például a tömegközlekedés fokozottabb és biztonságos használata, vagy a bűnmegelőzés érdekében szervezett képzés. És vannak komplexebb, nagyobb érzékenységű programok is, mint az, amelynek keretében az önkormányzat segíti a nagy lakásban egyedül élő időseket a lakáscserében.
Mindenesetre idősek nem csak a 40 Foot fürdőklubban vannak, de a James Joyce tornyot is idős önkéntesek vezetik, hiszen az önkéntesség támogatása az aktív időskor egyik leghatékonyabb terepe mindkét oldalról. De ez már egy másik történet és egy következő bejegyzés tárgya.